Visszatérés a Lélekvesztőre
Igaztörténet alapján…
A beengedett és részünké vált sötét mivé tesz minket, mivé változunk általa? Tetteink szablyák meg személyiségünk, de ha bennünk ott a sötét, az ráhat tetteinkre, s ha megmérgezte tettünk, mondd, mivé leszünk? Mi lesz, ha eljön a pillanat, mikor már nem csak cselekszünk, ha nem élvezzük azt, ha az Árny velünk van? Már nem futunk el, már ijedünk meg, már nem rettegünk, csak állunk és várjuk, mert mikor elér, valami megfagy belül, valami elhal bennünk, de ez az erő, ez az ősi energia többé tesz, érzéketlenné, legyőzhetetlenné változtat...
Felhők kusza gomolyaga gomolygott a sötétedő égen, s vastag leplükön a lemenő nap halovány sugarai alig hatoltak át, félhomály járta be tájat. A Harcos épp bakancsát vette fel, mikor egy vékony női hang hallatszott. Maradásra szerette volna bírni, hisz tudta hová megy, tudta hová tart, tudta mire készül, s féltette. Tekintete üresnek látszott, a hangokat mintha fel sem fogta volna, csak készült, de legbelül a lelke mélyén eltökélt volt. Eltökélt és ugyanakkor izgatott. A beengedett sötét már forrongott benne, kavargott, mint az égen kószáló felhő had.
Nehézkesen lépkedett, tette lábát lába után, s a bakancs a város utcáin tompán dörömbölt. Minden lépésnek súlya volt, minden lépés fájdalomtól rezgett, minden lépést az indulat vezérelte. A határvidéktől ismét szaladni kezdett, a sötét már itt utolérte, s most nem menekült előle, beengedte. Levegőt mélyen szívta le tüdejébe, minden kilégzéssel a feltüzesedett levegő és annak, lángjainak párája hagyta el mellkasa belső üregeit, halk szuszogása közepette. Az út melyet anno bejárt ismerősen, kacsázva vitte le a völgybe. Félúton járt mikor egy kidőlt fát pillantott meg. Elzárta az útját, maradásra akarta késztetni, mint a gyengéd nőies kéz, melyindulása előtt átkarolta...
Lelassított, a futás helyett csak sétált, de agresszív lépései mit sem veszítettek erejükből. Karjaival erőteljesen hajtotta félre az útjában elterülő ágakat. Némelyik lágyan elhajlott, másik recsegve, de engedelmeskedett neki. Áttört az akadályon, s kiszabadulva az ölelő ágak fonákjából tovább haladt. Az út emelkedni kezdett, s ezzel terhet rótt a Harcosra. A síkos kövek, a nedves föld, az emelkedő és a sötét. A Harcos egyre nehezebben haladt, s a súlyt, a fájdalmat nem csak az izmaiban érezte, belül is mardosta valami. Lelke mélyén kavargott az érzés, egy vad sejtelmes sötét erő...
A sötét már kezdte teljesen megszállni a völgyet, a felhők, a fák magasra nyúló koronái kevés fényt engedtek, csak be, mely épp elegendő volt, hogy irányban tudjon maradni, de hogy az Árnyat és a valóságot megkülönböztesse, már kevés volt. Egy korhadt farönk feküdt az út mellett az árok partján. Ágai sötét karokként meredtek előre. Egy hang megálljt parancsolt, hallotta, ahogy megszólal, megtorpant. Odaállt a farönkhöz, karjai megragadták két ágát. A kezei szorítása egyre erősebben markolta a vaskos ágakat, melyek éppen elrejtőztek a kezében. Lábainak izmai megfeszültek, majd lépni kezdett. Lábai követték egymást, s ahogy elindult, a kezeit visszarántotta a farönk. Kezei egyre szorosabban szorítottak és újra lépett. Vánszorogva, nyöszörögve, erőtlenül indult lassan és nehézkesen csúszott a síkos kavicsokon, a nedves földön. Izmai megfeszülten, ereje teljében, fogait összepréselte, s a tűz a tüdejéből ki kicsapott az erdei levegőt perzselve. A talaj néha kicsúszott lábai alól, s térdre rogyott, minden térdre rogyást egy halk sikoly követett. Sikolyok fellege keringett, minden alkalommal lényének, a lelkének egy elhaló darabjának utolsó hangja.
Már közel járt az Árny, már érezte a hideget, érezte, hogy ismét eljön érte, hogy ismét megküzd véle. A sors akarat, a végzete láncai, beteljesül a történés, ez, itt minden az övé. Hideg szellő rázta meg az összeérő fák lombjait, s hallatszott a halk susogások közt, itt van, itt vagyok. A Harcos csak húzta a rönköt, de egyszer csak megakadt, valamibe, valakibe elakadt. Térdre rogyott ismét, majd fejét elfordítva a pillantását, a szeme sarkából átvetette izzadt válla felett. Nem látott mást csak amit kellett, amit lehetett, a sötétet. A farönk kettétört és a rajta lévő levelek, a földről felrepülő avarral vegyülve forgószél szerűen repültek a magasba. Elhasadt, elrepedt a vaskos törzs, ropogással, majd mély sóhajjal adta át magát a pusztításnak. Az Árny, ismét eljött érte, s ő felállt a térdelésből, majd teljes testtel felé fordult. Felszegett fejjel tekintett a fenevad szemébe, mely ismét alakot öltött előtte. A távolban fények orgonázva cikáztak az égből, majd hamarosan elérte őket is hangjuk. Villámok és égzengés, majd az eső is eleredt. A hideg esőcseppek sorra hulltak alá, mint ezernyi könny, mint ezernyi kín és fájdalom, mint a szenvedés fekete mérge áztatta a földet. A villámok robaja közben a Harcos szája szélesre nyílt, s az Árny meglepődött. A Harcos felnevetett, szívében nem volt jele félelemnek, várta ezt az alkalmat, régóta és teljes szívből. Utoljára mikor így álltak egymás előtt az Árny csúfos kudarcot vallott. Előtte még senki nem győzte le, előtte még senkit nem engedett el, de valójában győzelem volt az? Hisz valami megváltozott akkor, a lelkében. Valami átalakult, valami más lett, egy beteg méreg indult útjára, erei belső falán, a sötétség mely bekebelezte szépen lassan, s a sötét mely ezen az éjszakán ide vonzotta..
A sötét kart formált az Árnynak, mely hatalmas erővel csapott a Harcosra, iszonyatos erővel és robajjal a közeli fához vágta, és szorítani kezdte. Az elmúlt idő alatt az Árny erősebb lett. A Harcos lelkének ereje, az indulata táplálta, s ezt a felgyülemlett erőt a dühéből, a lelkében rejlő sötéten keresztül szipolyozta ki a testből. A Harcos fájdalmak között, de talpra állt. Mellkasában lobogó tűz, az indulat feszítette belülről, erősítette, többé tette e pillanatban. A sötétség gonosz ereje járta át testének minden porcikáját, mely a lelkének legmélyebb rejtett zugából áramlott. A múlt rossz emlékein nőtt harag, az ősi elemi bosszú rideg indulata méregként keringett, minden szívdobbanással nőtt a benne lévő ereje.
A villámok fényjátékát hangos robaj kendőzte, dörgések sora, s a föld is beleremegett. Megindult a küzdelem. Fény és sötét, szörny és fenevad egymásnak csapott az erdőközepén. Fehér fogak sora villant fel a villámok keltette fény függönyben, s a vicsorító morgás közepette belemart a Harcos mellkasába. Tépte szaggatta testét, miközben belülről is emésztette lelkét. A testén átjáró fájdalom hatolt a lelke mélyéig, mely a karjainak izmait megfeszítve, lesújtott, puszta kézzel, dühből keletkezett nyers erővel.
Sikoly kísérte a szuszogó csapást, s a harcos megmerevedett egy pillanatra. Kezeinek izmai elernyedtek, s ahogy lassan visszahúzta magához nedvesnek kezdte érezni. Mikor az Árny sejtelmes lepléből kivette a kezeit vért látott rajta. Meleg volt, és nedves, egy vöröslő finom folyadék, mely kezeiről csepegett a sötét földre. Elképedve állt és nem értette a történést.
Az Árny lassan elhullt, egyenesen az avarral takart földre borult, majd szépen elterült. Leple lassan foszlani, oszlani kezdett. A Harcos miután a véres kezein keltette döbbenetből magához tért, az Árnyat figyelte, annak kóvályogva elterülő sötét leplét. A fekete oszló lepelből lassan előtűnt egy arc. homályos volt és a kevés fény torzította kép eleinte kivehetetlen volt, majd lassan világossá vált. A földön feküdt ő maga, a Harcos saját arcképével nézett szembe. A hasonlóság félelmetes volt, semmi különbség, egyedül annyi, hogy az Árny borítását magára maradt test élettelen volt és sápatag.
A beengedett sötét végül teljesen felemésztette belülről és arra késztette pusztítsa el saját magát. Elpusztította mindazt, ami azzá tette ami, végül nem ő győzedelmeskedett az Árny felet, hisz most ott feküdt élettelenül és ott állt belül, a lelke mélyén tátongó ürességgel...