Lélekvesztő
Igaz történet alapján...
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/0/0a/Dark_Moon_Max_Frear_2008.JPG
Ha egyszer beengedjük a sötétséget, örökké a részünké válhat...
Az esti órák felé járt az idő, de a nyári nap sugarai még a dombok felett hatoltak át, megfestve a város körül elterülő vad erdő rengetegét. Egy lélek sem kockáztatná meg ezt az utat. Nincs senki ép eszű emberfia, ki bemerészkedne ide. A környék lakosai ismerik a helyet, tudják, hogy gonosz vidék. Sok szellem és másvilági teremtmény rejtőzik az erdő árnyékában, s ott lapul a gonoszság, a mindent beborító Árny, mely mint lidércnyomás terül rád, s ha túl is élnéd a vad veszedelmet, lelkedbe hatol és az őrület közepette felemészt belülről...
Halk kopogó léptek törik meg a csendet. A Harcos kimért léptei sorra szelik a kopár kavicsos földet az erdő felé. A határvidék kis kertjeiben az öregek összesúgnak, a fiatalok rémülten anyjukhoz bújnak, de vannak, kik tudomást sem vesznek róla. Mit keres Ő, mit akarhat? Mi az, ami az erdő felé hajtja?
A határvidék kis kertjeiben a kutyák csaholva figyelmeztetik, de hangjuk lassan elhalkul, ahogy az erdőbe ér. Megváltozik minden, a fény hátra marad, s minden sötétebb lesz, a levegő lehűlt, hidegebb lett. Kacsázik az erdei ösvény visz lejjebb a völgybe, az idegen, vad, alsóbb vidékre. Lágy szellő játszik, korbácsolja lágyan az égig meredő fák felső ágait, a felső koronáit. A léptek zaja sűrűbben hallatszik, ahogy a lassú tempót felváltja a sebesebb kocogás. Lejtőn lefelé gyorsan halad, átszel patakot, korhadt rönk hadat.
Lelke mélyén érzi a félelmet, az ismeretlenből születő ijedtséget, átjárja testét, s lelke borzong bele, de szíve viszi tovább, s a harc szelleme. Szuszogva veszi a levegőt, beszívja, majd kifújja, s lépte ritmusa, mint harci dobok zöreje, a táj, az ismeretlen, a sötét szinte reng bele. Bakancs vetül a puha talajra, nyomot hagy, jelet vág belé, s apróbb laza kövek kis hada forogva hömpölyög lefelé, ahogy a ritmusban tovább lép. Néha megcsúszik a lába, de egy-egy fa útját állja, s kezével belé kapva egyensúlyát helyre rántja.
Erőlködés nélkül halad a lejtőn lefelé, de még is megjelenik pár izzadtság csepp, s redőzve kúszik arcán lefelé. Kecsesen ring, ahogy útját keresve kanyarodva keresgél, majd az arcáról egy hirtelen lökés folytán a mélybe veti magát. Elszakad a testtől, s zuhan a mélybe, pár pillanatra a levegőben a súlytalanság ölelő kéje, majd tompán széthasad, mikor a földre zuhan, mely szomjasan magába fogadja.
Leért a völgybe, s elindult a lélekvesztőbe. Kis tisztás, mely útját állja, berohan, s a fényben látja a vágyat. Vágya pedig nem más, mint a harc, az ismeretlen megismerése és legyőzése. Halad tovább a sötét felé, a tisztás, mint végső határ, pont melytől még visszafordulhatna, de meg nem hatja, hisz vére tovább hajtja, át az erdő összeboruló koronáján. Mint kapu, tárja ki két ölelő karját, majd ahogy szépen közéjük sétál, bezárul mögötte a tér, az erdő elnyeli, a gonosz sötét...
Az örvény szakaszosan fel, majd eltűnik, végül ismét a semmivé lesz. Az Árny már közel jár, harcos szívet lassan bekebelez. Idő és kitartás harca ez, ahogy a domb lankái emelkednek. Az avar sárossá válik, s bokrok hada a távolba tűnik, csak a fák roskadó törzse tartja az eget, mely alatt vad ágak sűrű szövése keresztez. Az égen a távolba tűnt a nap, mely lenyugvó fénye a domb tetején át szűrve se jelenik meg, csak a hold pislákoló fénye ad pár homályos foltot idelent, mutatva utat, mely kitudja hová vezet. A léptek követik egymást, s a szív ver, hol gyorsan, hol lassan, miközben a lelket az Árny babonáz. Itt van, talán mindjárt elfog, megragad és magánál tart. Pár visszapillantás, de nem lát mást, csak a múltat, melyet már régen elhagyott tán. Maga mögött hagyta, s elfeledte, talán így akarta, de mégis valahogy kíséri, tán kísérti az úton, ott lebeg mögötte, a bajjósló Árny madzagként rángatja vele. Miért van mégis, hogy a múlt, az elmúlt sok rossz, nem tűnik a távolba, csak követi, s jót közben oly könnyű feledni...
Halad felfelé a dombon, s nem lassít, de szíve ver, dobog, s vére forr. Tűzként kering erei közt a sebes forró tűz, gyengeséget öl, fojt, egyre csak hajt, tovább űz. Arcát elborítja a fájdalom, a kín, az ártalom, s az Árny ölelő karja simítja végig a gerincét, rossz érzés köti meg a lelkét, de nem adja fel, halad egyre feljebb, az izzadtság cseppjei csak hullnak, s teste lassan görnyed. Lassan súrolja már a földet, de most nem rogyhat földre. Utolsó erőt merít a lángoló vad tűzből, s haladna egyre feljebb a gödörből.
Hirtelen egy vad sikoly szeli át az erdőt, rémisztően a lelkébe tör, szíve ijedten dobban, s valami a bokáját megragadja, lerántja a földre. Elesik a Harcos, s az Árny menten beteríti, táncra kel körötte. Fák életre kelve, a bozót szelleme, érdes ágak fonják őt közre. Érdesek és szorítások vágja a bőrt, megsebzik a Harcost. Piros vér az, mely a földre cseppen, megfesti a sötét földet, az Árny a vérszagtól még vadabb lett. Forog és pörög, kering csak körötte, s csomózódik az erdő gyökere, fitogtatva erejét. Ökölbe szorul a Harcos keze, feláll, s erőből leszakít minden ágat, s levelet. Kirángat mindent gyökerestül, a dühe ereje átjárja őt, s méregként elönti belülről. A tüzes vére izzik még mindig, robog körbe erei közt, de a düh sötétsége, méregként elterül benne.
Egyedül merül el a sötét gödörbe, s sikolyok zaja lengi körbe, halál szaga terjeng, elmerül a mocsaras sötét ködbe. Látomás ez, vagy valós a kép, lelkében jár vagy itt az erdőben még? Nincs ideje a sok kérdésre, nem merenghet vesztébe. Erőre erő a válasz, harcra hív a sötét csak árad. Kapálózna, de nem lehet, megmerevedik mindene. Fagyos víz áztatja, hideg rázza, s szél fújja. Kiszabadult egyik keze, a gödör szélén egy ágat ragad meg vele. Nem ág ez, csak egy vaskos törzs. Megragadja s szorítja, karja feszül a sötét csak rántja. Rántaná, ha hagyná magát, utolsó kis erőfoszlány, és kicibálja a testét a partra, a semmivé válik a gödör, s a sötét víz nagyja. Elpárolog, s Árnyként összeáll, ismét ott az erdőben jár. Vad bozót újból körbefonja, Árny tánca jár körbe rajta. Kezében ott a vaskos rönkfa, nem habozik, erőből szorítja. Égbe emelkedik, majd aláhull, s rögtön törik, mihez hozzáér. Szakad, törik, ropog a gally, halk morajlás, szabad út nyílt elég hamar. De az Árny még mindig cikáz, tánca közben pörög is tán, s váltogatva esik kézből kézbe, az erdei husáng mely együtt jár véle.
Kerülgetik egymást bőszen, a feszültség nől egyre csak, így forog e harcias fergeteg. Az Árny fogát mutatja, melyen csillan hold ezüstös fénye. A levelek között néhol bekandikál, s az Árny fergetege alakot ölt ekkor tájt. Emelkedik a hold az égen, s fénye az ágak között egyszer csak az Árny eléri éppen. Alakot ölt a forgatag, Harcost formáz a harag. Ott állnak egymással szemben, kerülgetik egymást éppen. Valós és az árnyhusáng, kézből kézbe jár. Felemelkedik az egyik, s másik, csattanás közt összeérnek máris. Megremeg a föld, ahogy kongnak az éjben, szelíd szellő jár körbe éppen.
A Harcos lelke sebektől vérzik, de erőt vesz, s küzd utolsó vérig. Lesújt ismét, majd hárít. Megfeszül az izom, forog a husáng, ahova csap most nyomot hagy. Harci tánc már lassan lankad, az Árny félni kezd, s oldalazva andalogna, de a Harcos követi, dühből üt, remegve veri. Elrepül az Árny husángja, fegyvertelen áll a Harcosra várva. Pörög a husáng, kézszorításban emelkedik. Elindul a lendítés, nincs, mi megállítsa, nincs, mi útját állja. A düh, a harci szellem, a végső erő eme percben. Eléri a husáng, s ropogva tör ketté az Árny. Ha csontja volna, csontja törne, lép repedne, s fájdalmak közt eldőlne. De ködként foszlik szerte, az Árny a sötétbe veszve. A Harcos fél térdével a földre rogy, a husáng a földre érve tompán pattog. Remeg keze, lelke, meghalt valami benne. A gomolygó sötét köd száll felé, mellkasán keresztül lép belé. Beszippantja a lelke a sok gonosz lelket, amit most megtört, s ettől erősebb lett. Feketedik a lelke mélye, fájdalom közt újabb sebet tépve. Elnyeli a sötét ködöt, pillanat múlva fejet felszeg, s feláll rögtön. Szemében a régi tűz lángja szépen feketévé válla.
Felkelt, s most elindul, tovább a csúcs felé törve vadul. Legyőzte az Árnyat, de ennek megvolt az ára. Az ára csak az volt csupán, hogy győzelmével olyanná vált. Forrong benne a sötét, kering, s új sebeket tép...