VIII. - A Végső hajnal
Egy történés töri meg a sötétet,
Két harcos vív ütközetet.
Rózsalovag, s a fényes kardja,
Fényt visz oda, hol a sötét hada.
Szemben vele az ellene,
Nem más csak a rosszabbik fele.
Magával vívja e költői harcot,
Ellene dühe erővel ráront.
A Sötét és a Rózsakard,
Folyamat harcol, éjt, s nappal.
Villámokat szór az ég,
Esni kezd az eső, s dörög már rég.
Mint viharban egy esőcsepp,
Könyörtelen a küzdelem.
Izzik a fenevad szeme,
A szélben nő az ereje.
Ismerős a küzdelem,
A vágtából hol elveszett.
Nem tántorít, meg se rezzen,
Tovább küzd a jégesőben.
Orkánban már a tűz is tombol,
A kertet, s tájt az árny lerombol.
Emészt mindent a vad tűz,
Jégverésben, a szél csak űz.
Terjed a méreg, a sötét mezeje,
Mint ezer Titán mérhetetlen ereje.
Kardcsapásban halk kiáltás,
Felzendül egy vad morajlás.
Vad tengerek hulláma,
Óceánok vad árja.
Földre rogy a Farkas lovag,
S fájdalmában kiáltana.
Nem szól, semmit meg se rezzen,
Csak kardját fogja erősebben.
Térdre rogyott mégis felkel,
A Nap vele most nyugaton kel.
Ég alján a felhők alatt,
Aranysugár vív harcokat.
Végig száguld a vidéken,
Árnyt kaszabol széltében.
Ráragyog a lovagra,
Aranyat rak a páncélra.
A szörny szeme dühétől reng,
Mellkasából üvöltés terjeng.
Farkas lovag kardja suhan,
A szörnyet marja azon nyomban.
Ismét lesújt a Sötét penge,
De célt téveszt rideg ereje.
A Rózsakard tüskéje,
Mérget lövell röptébe.
Még egy csapás,
Egy ordítás,
S végleg elterül,
A Szörny a földre kerül.
Felemeli torzult fejét,
Szemében megszűnik a lét.
Oszlani kezd a sötét,
Ahogy a nap fénye mindent beborít.
S eloszlik a felhőhad,
Az eső csak esik, de már nem szakad.
Sárrá lesz a sötét por,
Melyet kis patak árja elsodor.
Eltűnik az Aranypáncél,
Semmivé lesz a kardél.
S egyedül mi itt marad,
Kis Rózsa mi a lovag kezébe akad.
Varázslattá válik a kicsiny virág,
S sebet gyógyít a varázs.
Sok heget hagy a csapzott testen,
Ruhák alatt el is rejtem.
S a varázs ereje,
A szívbe száll bele.
Útra kél a végtelenbe,
Aranyló nap száll, vele szembe.
Gondolata a Rózsahölgyön,
Nem láthatja többet e földön.
Hisz más világban jár, s kel,
Szembe nem szállhat a természettel.
Lelkében az ürességgel,
Továbblépked a reménnyel.
Hisz reménye, s kicsi álma,
Hogy egy nap nyugalmát találja,
S ezt nem adja más, mint a tudat,
Magának otthont lelt, s szerető társat.