VI. - A küzdelem
Sok nap haladt át az égen,
Néha reszket a szörny az éjben.
Szolgálja a Rózsahölgyet,
Lelkében bánatot göngyölget.
Olykor elmereng a gondokon,
Csendben jár a titkokon.
Bánatos a zord szíve,
Öröm csak félig tölti meg.
Hisz barátja az Úrhölgye,
De viszonzatlan szerelme.
Hangját hallja, s arcát látja,
De két karjába nem zárhatja.
Büszke lovagként szolgálja,
Kis örömét így hálálja.
Olykor elvágtázik nyugatra,
Álmában egy távoli csillagra.
Esti égen, a Hold képében,
Tükröződik minden a tó tükrében.
Gát mellet a poros úton,
Gondolat közt úszom.
Szellő hárfázik a bundán,
Útra kél a kis pihenő után.
Odú felé tart a vágta,
Feszesen fogja a gyeplőszárat.
A város felé járva,
A szél orkánná vála.
Erősen fúj, szinte tombol,
Lovat, s lovast szinte koncol.
Az utat nehezen járja,
A természet most nem barátja.
Sorsa ellen küzd a vitéz,
Sok emléket felidéz.
Az én életem, s választásom,
Ha kell Istenekkel is szembeszállok,
De nem hagyom magára
Úrnőmért, én bármikor kardot rántva.
Szél hozza a nehéz szókat.
Így hangzik a mérges szózat:
Ki az út ellen harcol,
Az az életével sarcol!
Mert az út örök és sérthetetlen,
Semmi, de ereje mégis mérhetetlen.
Hát rendben legyen, kardot rántok!
S sorsom ellen szembeszállok!
Nem hallgatok a szép szóra!
Ha kell, Istennel szállok birokra,
S legyen bármily vége,
Emelt fővel, a poklot is megjárom érte.
Szél orkánja erősödik,
Dühe ebből kerekedik.
A mérhetetlen erő ellen,
Egy porszem száll ép szemben.
Gyötrő harc, s kínok hada,
Lehet, hogy most ostoba.
Ostoba, kit a szíve hajtja?
Kinek nem tetszik a saját sorsa?
Miért baj az, ha változtatna?
Ezzel mégis mit árthatna?
Hisz ő élete, s ő sorsa,
Hullana így a porba.
Az úton egy árny felszáll
Szekérként az útjába áll.
A pillant töredéke,
Élete, s kis reménye,
Lova halkan lábát szegi,
Rongyként a földre hullik.
Szelleme felszáll a magasba,
Miként a madarak az alkonyba.
Egyedül jár csillagösvényen,
A Hold ezüstös fényében,
Távoli országok fényes palotái,
Talán ezek csak álmaim csodái...