Valami változik...
Van egy határ mikor a tudat felteszi a kérdést a jövőt kutatva. Az elme folyamatosan mozgolódva keresi a tervek és lehetőségek sorát, de valami változik. Valami mindig változik....
A kép lassan megfakul, s az utolsó levél lehullta után mereng a gondolat, mennyi lehet még addig. A borús fellegek sora gomolyog a távolban, s elönt a kétség. Mi lesz, ha... Valami lesz, valami biztos lesz.
De mi? S nekem az jó lesz? Úgy jó lesz?
Persze ezek csak ábrándok egyenlőre, egy sötét jövő árnyképei, melyeket a lemenő nap sugarai még elnyomnak, de mikor az ágyban fekszem éjjel, a hideg végigfut rajtam, s fagyos karjával megráz a borzongás. Az elmúlt nap képe nem hagy nyugalmat, filmje végtelenje újra leforog, s szemeim a sötétbe bámulnak. A hold halovány fénye végigfut az ágy szélén, s kinti kutyák csaholása dereng az ablakon túlról.
Tervek s lehetőségek képzelt sora, mint felkészült hadsereg sorakozik fel, s harcra vár, de ott a sötét és ismeretlen, s elfog a kétség. A társaság magánya tálál rám, s megijedek. Egyedül vagyok.
A világ megbolondul, s sodrása mint lágy hegyi patak visz valahova, de éles kövek melyeket a habok rejtenek húst érve csontot metszenek. Képzelt fájdalom ez, de oly valós, s a gondolat mely szüli oly vaótlan, de magot vet, s megijeszt, mert mi lessz, ha igazzá lesz...
De fordulok s halkan motyogok, ugye nem lesz, te nem hagyod ezt. Ugye, minden rendben lesz?
Választ várva a fáradtság lecsukja a szemet, s valami elránt a távolba, s valahol máshova visz, innen el egy álom képbe, egy remélt jobb helyre.
Az éj így elszáll tova, s felrobog a nap és egy kezdet hajnala. Már tovaszállt az éj és annak bánata, de kérdés megmarad, s noha egy polcra felrakva azért picit átjár a félelemem hideg karja, mert ha eljön ez a nap alkonya, a polcról leszáll ismét az éj bánata.
S mi lesz, ha... Valami lesz, valami biztos lesz. De mi? S nekem az jó lesz? Úgy jó lesz?