V. - A távoli horizontok
Nehéz, s gyötrő a lovagélet,
Másabb, mint a mesékben.
A csatát vívnak harcban kardlappal,
A békében csak a szavakkal.
A dicsőség kopik a ruhával,
De növekedhet kézitusával.
Hónapok múlva lesz egy vágta,
Benevezek! - a lovag rávágta.
Így szerezne dicsőséget,
S győzelemmel lepné a Rózsahölgyet.
Talán az érzést, a szerelmet bizonyítva,
A Hölgy kedvében járhatna.
Elkezdi a felkészülést,
S lovát edzi a vitéz.
Napról napra messzebb járva,
Hágókat szel, néha fázva.
Év eleji hűvös idő,
A fagy vág, s a szél is jő.
Hegyre fel, s dombról le,
Végül a Négy-tó völgyébe.
Hegyormokon megáll olykor,
Távolba tekint párszor,
Nap sugara az eget festi,
Szíve hajtja, s messzebb viszi.
Madárként száll vele,
A szabadság végtelen ereje.
Vad tájakon, kis pataknál,
Szomját oltja a forrásnál.
Erdő szélén, árnyék alatt,
Pihenteti a lovat.
Néha megremeg a hite,
Még is tovább viszi a szíve.
Alkony előtt a dombtetőről,
Az eget lesi tiszta szívből.
Vöröslik a Nap horizonton,
Felfénylik a Hold az égbolton.
Lelkében, mint remények,
Réz harsonák, dobok zengtek.
Körül lengi a lágy szellő,
Varázsként, s csilingelőn.
Mint isteni kegyelet,
Rúnák közti a jeleket.
Túl távoli horizonton,
Erdőszélen, árkon, bokron,
Napfény mögött, a Hold fölött,
Égbolt végen egyedül ügyködött.
Ármányt és cselt csendben szövött,
Valami, ami a sötétbe szökött..