Plátói szerelem

2013.12.30 15:03

  Visszagondolva ma sem tudom mi történt pontosan. Töprengtem már sokat a dolgokon. Olyan gyors volt minden és az eseményeket sem tudtam irányítani. Csak egymás után történtek a dolgok. Nem tudom milyen reakciót vált ki belőletek, akik ezt olvassátok, lehet elítéltek és talán meg is érdemlem majd...

Nyár vége felé jártunk, augusztus közepe táján. Az idő még mindig meleg és fülledt volt, ezen a nyáron nagy volt a szárazság is. Az egész nyaramat végig dolgoztam. Összejött egy munka, melyet nagyon élveztem, de sokszor előfordult, hogy fáradtan, koszosan cammogtam hazafele a napi hajtás után. Ezen a napon is így volt. Leizzadva, poros hajjal felváltva kopogott a bakancsom talpa az aszfalton. Fülembe a jól ismert dallamok hangjai csendültek a fülesen keresztül. Szeretem ezt a számot, mindig új erőt ad, bármennyire fáradt vagyok. Szinte táncolva lépkedtem az út közepén, nem foglalkozva semmivel. Ezen a mellékúton úgyis gyér volt a forgalom, csak ritkán jött szembe autó.

Épp a suli mellett mentem, mikor valaki a nevemet kiabálta. Két ismerős arcot pillantottam meg a suli kosárpalánkja alatt. Vidáman integetve engem hívtak. Elcsigázva átmásztam a kerítésen és oda mentem hozzájuk. Suttyó srácok, de néha jó volt velük dumálni, vagy egy sört meginni. Lassan odasétáltam. A füleseket kivettem, majd szokásosan beakasztottam a pólóm nyakába.

• Szevasz, tesó! – hangzott a köszöntés, összecsattant a két kéz, a titkos kézfogással.

Egy lány lépett elő kettejük között. Kedves egyszerű teremtésnek látszott. Hosszú szőke haj, fufruja elfedte szemüvegkeretének felső részét, kék szemein kacifántosan játszott a lemenő nyári nap fénye.

Illedelmesen bemutatkoztam és kezet fogtam vele, ahogy ismerkedésnél szokás. Szája elkerekedett és egy leplezett mosoly tört elő. A srácok hívtak kosarazni, de túlfáradt voltam ehhez. A szendvicseket is már régen megettem, éhes voltam.

• Talán később lejövök. Letusolok, meg kajálok.

Elköszöntem, a fülest visszatettem és haza cammogtam. Az esti órákban lementem hozzájuk, a srácokkal elmentünk megittunk egy sört a besötétedő városi utcákon és eldumáltunk a napi rutinról, a verdákról és a csajos ügyeinkről.

Másnap este otthon a gép előtt görnyedve próbáltam lazítani, kipihenni az edzés és a munka fáradalmait. Egy értesítés pityegett a face-en. Egy lány ismerősnek jelölt. Az a lány, akivel előző nap megismerkedtem. Mit sem sejtve visszaigazoltam. Következő nap a szokásosan koptattam az út kellős közepét. A sulihoz érve a kerítés külső oldalán támaszkodott. Már messziről fürkészve figyelte lépteim. Intettem és köszöntem neki, mire felbátorodva felém indult.

• Mi járatban?
• Csak hazafele meló után.
• De az út közepén? Nem félsz, hogy elütnek?
• Nem. Miért ne? Erre úgyse jár senki.
• Nincs kedved beszélgetni?
• Ne haragudj, de most fáradt vagyok. Hosszú volt a nap.
• Merre mész?
• Itt tovább.
• Elkísérlek, egy a darabig.

Beszélgettünk, vagyis többnyire én meséltem, miközben figyelmesen hallgatta mondandóm minden szavát. Jaj, ne! Megláttam egy ismerőst. Nem kedvelem a tagot. Néha jó hallgatni ökörködését, de most semmi kedvem. Azért rá köszönök, mégse vagyok bunkó. Kezet nyújtottam, de mire tovább haladtam volna a kísérőm nem volt semerre. Eltűnt, mint egy látomás.

Hazaérve ráírtam. Lehet valami bántotta, azért hagyott ott, én meg bunkó módon észre sem vettem, csak meséltem a saját mesém. Ennyivel mégis tartozom, hogy érdeklődök, azért jól van-e. A válasz hamar megjött ezer smilei kíséretében. Elkezdődött valami, amit talán nem kellett volna…

Találkozóra hívott. Mikor, hol? Szinte felajánlva megadta a számát is. Lefixáltuk a dolgot. Eljött a nap, és mentem a megbeszélt helyre. Sportosan, póló és sort volt rajtam a délutáni órán. Az idő meleg volt, a nap még erőteljesen sütött. Közeledtem, de senkit nem láttam, biztos késni fog, elvileg a nőknél ez bevált szokás. Mielőtt oda értem volna, előugrott egy bokor mellől. Megijedni sem volt időm, egyből két puszival a nyakamba ugrott és szorosan, hosszan magához ölelt. Sétálgattunk, beszélgettünk. Bejártuk a parkot, még a kihalt piacteret is. Sétaközben sokszor hozzámért a keze, mikor leültünk megpihenni, mindig szorosan mellém ült, de én csak folyamat beszédem. Egyszer mélyen a szemébe néztem, mire hirtelen elkapta tekintetét.

• Ezt ne csináld.
• Mit?
• Ne nézz így rám!
• Miért, hogy nézek?
• Hát nem tudod?
• Nem mit?

Lassan mellém hajolt, arca arcomhoz ért és megpuszilt. Itt esett le, miről van szó. Ez nem baráti találka, ez egy randi. Mi több, teljesen belém van zúgva…

Lekísértem a pályaudvarra, megvártam vele a buszát. Míg vártunk hozzám bújt, megölelt, így egymás karjaiban vártuk a lemenő nap sugarai közt a buszt, mely lassan megérkezett. Egy utolsó ölelés és puszi, majd elváltunk. Sötétedett miközben kerülő úton sétáltam hazafele. Próbáltam összetenni az eseményeket, de minél jobban próbáltam, annál jobban szétszóródott minden. Később beszéltem egy barátommal. Bíztatott élvezzem ki a perceket. Elvégre az élet oly rövid és ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Hétvégén csak írogattunk egymásnak. Megkerestem egy- két barátnőmet. Ők sokat randizgattak és velük, lányokkal mindig szeretek ilyenekről beszélni. A válasz egyöntetűen az volt, menjek bele a játékba. Egy gond volt csak, a lány fülig szerelmes volt belém, de én nem éreztem többet barátságnál.

• Sebaj, a szerelem majd megjön magától.

Menjek bele? Játsszak? Ez mennyire szemét dolog? Belegondoltam a saját helyzetembe, nekem hogy esne, de egyre hangosabban visszhangzottak a válaszok a fejemben. Nem tudom mégis mi vezérelt, de mégis belementem.

Szombati napon találkoztunk.

• Elviszlek a tavakhoz.

Legalábbis ez volt tervben. A pályaudvaron találkoztunk. Háromfelé járt az idő, piszok meleg volt, állt a levegő. Meglepetés szerűen megjelent a lány. Puszi, pár szót váltottunk, majd megjelent a barátnője a pasijával. Nem volt egy csinos lány, a srác meg pláne nem jóképű. Amolyan szakadt suttyó kinézetű. A lányok beszélgetni kezdtek miután bemutatkoztam, a suttyó srác meg távol maradt tőlünk. A sutyorgó lányok beszéde nélkülözött, de a féltékeny pillantások így is utolértek. Igazi férfinak éreztem magam, akivel büszkélkedhet egy lány. Lassan elköszöntünk, majd elindultunk az erdő felé. Végig beszéltük az utat. Ígéretek, tervek sora kezdett kirajzolódni, melyek gazdája ő volt. Bemutatna szüleinek, sütne, főzne nekem…

Kinn a tónál leültünk egy régi padra egy öreg tölgy árnyékába. Lágy szellő lengedezett, mely gyengéden korbácsolta az apró fodrozódó hullámokat a víz felszínén. A kertekben nem dolgozott senki, inkább a hűvös szobában sziesztáztak. A horgászok sem voltak kinn, sem az öreg tóőr, ki mindig odajött hozzám kötekedni, valamivel megszólni, mintha szívből gyűlölne, pedig soha semmit nem ártottam neki. Most inkább ő is a bódéban hűsölt.

Beszélgetésünk lassan megakadt, élveztük a csendet, a nyugalmat. Néha egy kiugró harcsa csapott zajt, ahogy ismét a vízbe vetődött.

Egy puszi cuppant az arcomon, miután a lány hozzám bújt.

• Ezt miért kaptam?
• Csak úgy. Olyan jó veled.

Tekintetünk lassan összefonódott a tó partján. Épp a puszi párját kaptam volna, de ajkunk véletlen egymáshoz ért. A megilletődöttségtől elkaptuk fejünk és oldalra néztünk. Nem tartott sokáig, szemünk ismét megtalálta a másikét. Szívem lassan vert, miközben felé hajoltam. Keze államhoz ért, gyengéden simogatott. Lassan közeledett ő is felém. Ajkunk ismét összeért. Szenvedélyesen és lassan csókoltuk egymást az öreg tölgy árnyékában.

Pár nap múlva gondolkodóba estem. Lelkiismeretem furdalt a történtek miatt. Talán ideje lenne tisztázni? Találkozni nem találkoztunk pár napig, csak néha váltottunk pár szót üzenetekben. A nyomás egyre nagyobb volt. Kezdtem szétesni, megzuhantam, fura feszítés kezdődött a mellkasomban. Egyre nehezebb volt levegőt venni. Nem érzek iránta semmit, ha elmondom, azzal nagyon megbántom, ha nem mondom, azzal csak ámítom. Egy vízióban ringatom, melyet csak ő érez valóságnak. Érdemes bevállalni? Hozzak áldozatot? Adjak mindent neki?

Nem bírtam tovább, a személyes találka valami oknál fogva nem sikerült. Nem tudott eljönni, mintha érezte volna szándékom. Az utcán sétálgatva szomorú dallamok csengtek a gitár húrjain, a zene letargiája fájón mardosta lelkem, mély sebeket szántva bennem.

Másnap chaten értük el egymást. Soha nem szerettem a körítést, mindig a lényegre tértem a fontos dolgokban. Talán hiba volt, szebben is tálalhattam volna, habár a mondandón nem változtatott volna.

• Ne haragudj, tudom megbántottalak. Én nem érzek úgy irántad, nem több ez barátságnál, de az együtt töltött időt szeretném szívemben megőrizni, és szép emlékként visszagondolni rá.

Rövid csend az éterben, majd egymást követték az üzenetek. A szánalmasból hamar szemét alakká változtam, melyből megannyi szitok és átok keveredett ki, melyek célpontja én voltam. Erre is csak én voltam képes. Hibáztam, de mekkorát. Mérhetetlenül megbántottam valakit. Néha napján ma is eszembe jut első találkozásunk, a sétáink, a tó és tetteim. Utolsó mondataival valami meghalt a lelkemben. Feloldozását nem kértem soha, mert megértem indulatos szavait…