Múló idő...
Fogaskerekek mordulva fordulnak egymásba, s a rugó halkan ide-oda cikáz. Kattogása az egész szerkezetet rezegtetve mozgatja a számlap túloldalán a mutatót, mely hangataln siklik tova a számok felett. Az ablakon kibámulva látom a távoli dombokat, a fasor sötétlő egységét, a közeli házakat. Fejemen átsuhannak a hangok, s szavak, a múlt ködbe vesző foltjai, a hajdani gondtalan idők ritka percei.
Már te sem vagy a régi, időd egyre fogy, s te nem tehetsz semmit. Hajdan te is fiatal voltál, hajdan te is bánat nélkül, s gondtalan szaladtál, hajdan még te is játszottál, de ez a múlt. Arcod megnyúlt, mialatt a szakáll ellepte hajdan kedves, ifjú arcod. Mára egy aggastyán, egy ismeretlen valaki tekint vissza a tükör mélyéről, egy ismeretlen személy az, kinek szeme tüze megfakult, s homloka gondtól ráncolt. Vidám mosoly sincs már arcán, a bánat súlya alatt inkább lefelé görbül, mint a vállai. Az évek nehézterhei alatt megrogyott test, s a lelke hiába lenne fiatal, s hiába szaladna tovább a szomszéd pajtásokkal, mára nincs senki. Mindenki elment, s minden megváltozott. A terek, utcák sem azok, miken régen járt, a szomszédnéni sincs már itt, ki az ablaból leste, ki milyen rosszaságra készül.
A zsebből előkerül egy doboz, előcsúszik egy szál cigi. Végig morzsolja a göcsörtös ujjak sora, majd pattanással láng gyúlik a kézben, pillanatnyi melegség árad a hideg kezekbe, melyet bedörzsölve talán meleget ad. Mély sóhajjal kiárad a füst a torkot kaparva, s közben az ujjaknál kígyózik fel a másik vége. Egy utolsó fény sugár szeli át a tájat, s a messzidomboktól egészen a székig fut. Körül ölel a hideg, a nap sem ragyog már, s halvány fénye szétoszlik a látóhatáron, s helyébe lép a sötét, a hideg...
... Múlik az idő, hát elmúlt véled.