Manowar, Wolfmother - Album bemutató
Itt az új hónap elején kezembe került két friss album, melyet még nem hallottam és szeretném megosztani veletek első élményeim.
Egyik Manowar - Kings of Metal MMXIV
Egyik nyáron akadtam véletlen az együttesre. Épp volt egy párizsi kirándulás, ahova magammal vittem pár számuk és rongyosra hallgattam.
A zenéjük, amolyan menetelős Power Metal, ha szakszerűen kéne megfogalmazni. Igazi, koncertre való, könnyen elsajátítható refrénes számaik vannak. A téma, amit körüljárnak a zenéjükkel az a skandináv/germán mitológia harci istenei, a metal, az acél és harc, olykor pár motorozós számmal.
Erről az albumról azt kell tudni, hogy az 1988-as Kings of Metal albumuk újra felvett és kiadott verziója.
Ha jól tudom a fejlett technika miatt Joey DeMaio, a basszeros hatására elkezdték újra felvenni albumaik, hogy jobb minőségbe élvezhessük a régi számaikat, az újak mellett.
Először a Battle Hymns MMXI-vel kezdték a sort. Sok kritikát olvastam, hogy a régi jobb volt, de szerintem a régi mellett az új is megállja a helyét... Persze az eredeti mindig jobb.
Izgatottan vártam s meg is lepett a két CD-s kiadás.
Az első CD-n az eredeti album felújított számai vannak. Szerintem jól sikerültek, panaszra nincs okom. A basszus dübörög, a kórus a helyén, olyan modern köntösben, mint a Batle Hymns-nél. Bár ha jól nézem a Pleasure Slave kimaradt az újról. Kicsit mintha átkerült volna pár szám a helyéről, meg van kettő bónusz. A Crown and the Ring és a Heart of Steel, másik verzióban. Nem rosszak végül is.
A második CD-n pár szám instumentális verziója van, illetve a korábban említett Crown és Heart számok orchestre verziója.
A Manowar számokat mindig is szerettem, mióta ismerem. Szóval, ha hatszor újra hangszerelik és felújítják, nekem be fog jönni. Bár az album semmi újat nem nyújtott számomra, de jó volt hallgatni kicsit több basszussal a számokat. Lehúzni pedig nem akarom, mert elfogult is vagyok.
A másik zene a Wolfmother - Wolfmother III
Róluk azt érdemes tudni, hogy egy ausztrál együttes. Eredetileg három srác összeállt zenélni, és olyan számokat írtak, melyek már szinte amolyan összeollózásai a történelem rock zenekarainak best of zenéiből. T. Rex, Uriah Heep, Nazareth, Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, valahol minden számban van mindenből. Egyszerű riffek, érthető egyszerűbb dalszövegek. Nem az az agyon bonyolított, elvont dolog, hanem egyszerű rock olyan sláger számokkal, mint a Dimension, Colossal, Joker and the Tief, Woman, de felsorolhatnám akár az egész albumot is.
Kisebb gondok voltak az első albumuk után, ezért az együttes szétesett. Pár év után tudott Andrew Stockdale a gitáros pár embert összekalapálni, így jött a második album a Cosmic Egg. Nagy elvárásokkal ültem neki, de egy picit csalódtam. Jók voltak a számok, csak az elsőhöz képest szerintem visszalépés volt. Bár a New Moon Rising és a Back Round-ot máig szívesen hallgatom.
Volt egy kikacsintása Stockdale-nek. Bevallom nem sok maradt meg abból az albumból, rám nem gyakorolt különösebb hatást, így nálam hamar süllyesztőbe került.
A mostani albumukat bevallom nem is figyeltem, csak hirtelen elém került. De örülök neki, így kicsit váratlanul és semmi elvárással ültem neki. Bár azért picit aggódtam, mert az első album kemény kezdés volt.
8 szám van a lemezen. Az első Heavy Weight könnyed kezdéssel őrzi az agyon torzított Wolmother gitárt. A felpörgetés után amolyan terjengős Black Sabbath-ra hajaz szerintem. Remek kezdés. A második Tall Ships elvileg, amolyan útkeresésként került fel. Engem még mindig a Black Sabbathra emlékeztet itt-ott. Nekem tetszik. A harmadik Enemy számuk az eddigi kedvencem az albumról. Na, ez megint egy Sabbath nóta feeling-et cipel, főleg, hogy a rövid szóló szerintem olyan, mint a Paranoid-é.
Az első szám, ami kicsit elüt a füleimtől, az a negyedik She Got It. Amolyan könnyedebb, próbál kis változatot vinni, hogy ne Sabbath terjengés legyen az album, de nekem nem jött be. Bár itt is felfedezek egy két ismerősebb dallamot, de ennél van jobb számuk is.
Az ötödiknél Tangerine nekem a Mountain ugrott be. Nekik voltak olyan Sabath-osabb terjengősebb, de valahogy mégis könnyedebb számaik "Mississippi Queen". A How Many Times-nál, mely a hatodik szerintem sikerült azt elérni, amit a She Got It-nál nem. Kicsit, nem is tudom Uriah Heep, vagy Deep Purple beütése van, de még talán más is van itt, de az most nem ugrik be. Pergős jó szám. Hetedikként a New Crown durran be. Jó szám, de valahol kicsit hiányzik belőle valami. Nem akarom lehúzni, de az az áll leesés elmarad. Talán a monotonitása miatt, ezt most nem tudom megítélni.
A nyolcadik záró szám a Radio, amolyan könnyed akar lenni, de a nehéz gitárok, valahol lehúzzák és terjengőssé teszik. Nem baj, csak nekem itt is más akarna átjönni.
Nehéz helyzetben vagyok. Nagyon kedvelem az együttes, az első albumukat teljesen elkoptatta a lejátszóm, annyira szerettem. Az a gond, hogy ott akkorát robbantottak, mint mások a 4-5, vagy későbbi albumaikon és azt valahogy szinte lehetetlen túlszárnyalni. Kicsit ellaposodik ez által a zenéjük, persze nem azt mondom, hogy rossz, csak lehet, én várnék többet. Jelenleg sajnos nem ismerem a banda felállását, ez szerintem náluk mindig is probléma volt. Nem tudom a pontos okát az első album utáni bomlásnak, de az valahogy, mintha megpecsételte volna sorsukat és inkább a középszerűség felé sodorná őket. Sajnálom.
A két album végül is kellemes nosztalgikus perceket okozott. Kisebb csalódásom ellenére, azért jó volt hallani a két kedvesebb bandámról.
Nos, ez igazából két különböző stílusú zene. Így egymáshoz hasonlítani meg sem próbálom. Talán még annyit, hogy ez inkább olyan embereknek való CD-k, akik valahonnan ismerik őket. Ha bemutatkozó lemezt keresnénk, akkor van nekik ennél jobb is...