Lábnyomok a homokban
Eltelt napok között megint megannyi emlék, tapasztalat, érzés az, melyet szívesen sorok közé vetnék, megőrizve az idők emlékei közt, de sorra azon kapom magam, hogy egy billentyű lenyomása nem is oly egyszerű feladat a hétköznapi viharok árjában, s a partot érve a sok friss lábnyom csak fakulni kezd...
Szívesen írnék sok dologról, semmit nem hagynék ki, de a sok történés így összegezve, egy egyvelegbe gyömöszölve kusza képként vetülne a monitorra. Tavaj még emlékszem komoly gondban voltam a svábbált illetően. Valakit elhívtam volna, de valaki meg máshova hívott, s így egyedül mentem a bálba. Nem alakult rosszul, táncoltam is egyet, s a másnap is tartogatott érdekességet...
Most Orchideával mentünk és egy csodás estét töltöttünk együtt. Az este végére a botlábam lassan felengedett és egész jól belejöttem a táncba. Egy egész estés pörgés, a reflektorok közötti csókok és a lassú számokban egymásba karolva... csodálatos este volt. Hazafele beültünk egy sörre az útba eső cáfé-ba, majd otthon fojtattuk a romantikát...
Elkezdtem az edzést is ismét. Ehhez nagy mértékben hozzásegített a Vater egy beújított haspadja. A végére szépen kikerekedett az izomlázas történet, s egyedül a mostani hetem kezd bele kavarni.
Dolgozni kezdtem egy tervrajzon. Egy passzázst vittem papírra hagyományos technikával. Ceruza, tus, vonalzó és egy boltban erre a célra beszerzett öregnek tűnő papír. Eddigi legszebb munkám lett. Tervezem, hogy bescanneljem és feltegyem a közös lapunkra. Kicsit meg vagyok lőve, hisz azzal is lenne munka bőven, akár a pályázatokkal, de valahogy nem haladunk vele. Nincs ihletem, s mikor tudnék dolgozni, inkább pihenek picit. Valahogy a fáradtság folyamat le akar dönteni a lábamról...
Édesanyám közben ismét kiment, s előtte való estén, mikor Pécsen voltam Orchideával, fura érzés lett úrrá rajtam. Egyik tanárom, kit mesteremnek fogadtam édesapám halálakor azt mondta..
"Most eljött az idő, hogy felnőjj! Ezután már nem leszel fiú, hanem férfiként kell kersned a helyed..."
A gondolat ijeszt, de igaza van. Múlik az idő, s néha olyan jó lenne bezárkózni a világ elől kicsit a szobám mélyére, elbújni és kikapcsolni az agyam. Akár feltennék egy játékot a számítógépre és azt nyüstölném, vagy csak alkotnék valamit, vagy bedőlni az ágyba és filmek sorát ismét megnézni. Jó lenne csak úgy lenni, de nem tehetem, mert már az életem más utakon, komoly utakon jár és fontosabb dolgok is vannak ezeknél. Csak néha elmerengek a régi szép időkön, főleg mikor a gépet nyüstöltem értelmetlenül és ebédhez is anyám hívó szava után estem le. Azok a régi szép idők elmúltak, azok a régi szép idők megkoptak, akár a parton a lábnyomok a homokban, melyet a tenger hullámai törölgetnek...
De vannak szép dolgok is. Az élet része az elmúlás, de van helyette más. Jelenleg ezt tanulom, jelenleg ezt élem meg. Volt nekem anno egy Nivalis, de itt van most Orchidea, s vele oly csodás. Tervezzük a jövőt, s hiába egy friss kapcsolat, de annyi minden összeköt minket lassan. Emlékek, élmények, tapasztalatok, érzések, sokszor szóba kerül a gyerek, egy kis lurkó, netán több. Persze ennek van feltétele is és nem is akarnék csak úgy belevetődni, hisz felelősség is. Csak nap, mint nap látom rajta, hogy szeretne egy babát, mikor szóba kerül mindig csillogni kezd a szeme, s após jelöltem is szóba hozta már az unoka ügyet. Persze ezt az idősebbik gyerek felé címezve, de valahogy lehet tőlünk nagyobb eséllyel jön majd az első.
Egy virgonc kis trónörökös...
de szép is lessz, ha megszületik majd....