Különös. Hogy mi? Igazából minden...
Szerdán elmaradt a tervezett túra, de hazafele mégis eláztam. A pénteki Valentin nap szintén fura volt. Most tegnap óta fetrengek az ágyban. Úgy tűnik a szerdai hideg eső még se volt oly vidám dolog. A náthából lehet egy komolyabb megfázás kerekedett ki...
Szóval most dögrováson vagyok. Van időm gondolkodni sajnos. Próbálom mérlegelni a két lány helyzetét. Valahol mindkettő után vágyódom. A decemberi lánynak a sejtelmes varázsa, ami fogva tart és elegáns szépsége, de ezzel hogy megint eltűnt, így hétvégére, kezd kiidegelni. A bowling-os lány egyszerűsége és önzetlen, őszinte kedvessége vonz.
Ahogy Mátrixban is fogalmaztak, "A probléma a döntés". Elvileg nincs bonyolult megoldás, csak mi tesszük azzá. De hol lenne itt az egyszerűség? Mi lenne az ésszerű? A szerelemben, érzésekben lehet ésszerűen dönteni?
Végül is nem volt rossz a Valentin napom, hisz eléggé intenzív volt, amit aznap éreztem, ezért is írtam a verset. Csak az zavar, hogy megint nincs válasz. Bár kimondta, hogy jó volt velem, de mégis mennyire? Mint baráttal, vagy esetleg több? Itt van az is, hogy most várjak rá? Ha várok, és végül beadja az unalmast, akkor nem nagyon érig meg, de ha mégis lenne belőle valami, én meg közbe lelépek, akkor mégis mit bizonyítok. Csak azt, hogy nem vagyok méltó és hogy az érzéseim is ennyit értek. Hogy lehetne egyáltalán megkérdezni? Meg lehet-e kérdezni? Hisz ha megkérdem, azzal csak annyit bizonyítok, hogy nem bízom benne. Pedig szeretnék. De amikor ilyen távoli, ilyen plátói és ennyire zárkózott...
Ahogy hallom a környezetem egy részének érdekesen alakult a Valentin nap. Egyik barátomról sajnos semmit nem tudok, de remélem, nem azért mert ő is ilyen helyzetben lenne.
A bálon lévő lánnyal, kivel táncoltam, most érkezett el egy újabb fejezet az életébe. Majdnem egy éves kapcsolata most szaladt zátonyra. A sok füllentés, és hazugság mellett, kiderült a srác megcsalta. Nem tudom mit érezhetett, de nagyon sajnálom őt. Nem ezt érdemelte volna. Egy csinos, szép lány, kinek megvan a magához való esze, van egyénisége, erre csupa ilyen srácot visz hozzá a sors.
A másik végül is kibékült a sráccal. Korábban volt egy megcsalós történet. Fél év után eljátszotta a srác a bizalmat, ami egy távkapcsolatban különösen fontos lenne. De végül kibékültek, csak most Valentin napon nem tudtak együtt lenni.
Mellette blogokon olvasok szomorú történeteket, mély érzéseket betűkbe rejtve. Ilyenkor összeszorul a torkom. Tudom, férfi létemre ez nem megnyerő, de annyira különös és szomorú az egész és olykor szinte, mintha én is átérezném ezeket a dolgokat. Mintha a lelkemben lévő hegek ilyenkor ismét felszakadnának és vérezni kezdenének. Egyszerűen szeretnék segíteni is, de tudom, hogy nem lehet és nem is tudok.
Ezek mellett még ott van a suli. pont most nem kéne ki maradni, de sajna muszáj lesz. Mellette meg az edzés. Május 24 mindjárt itt van, és most bár pihentetem a lábam, ami jó, de mellette az év elei munkám teljesen elveszik. Amiért idáig harcoltam, most elveszik és kezdhetem elölről. Így hogy fogom felvenni a versenyt azokkal, akik már versenyszerűen tekernek?
A vonzás törvényén jár az agyam. Tehát olyanokkal vesszük körbe magunkat, akinek hasonló a helyzetük. Nekem most épp kusza és szomorú minden, tehát a környezetemnek is meg vannak a bajai. De mi történik, ha nekem sikerül megoldani a helyzetem? Mellette pedig benne maradok ugyan abban a környezetben. Lehet, hogy ezzel bevonzom nekik is a megoldást? Szóval, ha ez így igaz lenne, ezzel segíthetnék rajtuk. De lehet, hogy nem én leszek, aki megoldást talál, hanem valaki más, így ő fogja nekem bevonzani... Ilyen alapon csak egy embernek kell megtalálni a helyes irányt, a többi pedig láncreakció szerűen követné.
Van ennek értelme? Nem tudom, csak olyan különös. Hogy mi? Igazából minden...