Könyörület a Sötétben
“A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.”
Mark Twain
Ismétlődő periódusokkal ugyanazon a helyen villan fel, majd lassan elhuny a kurzor. Egy szót is alig tudok leírni. Csak bámulom a fehér monitort, a szövegszerkesztő menüsorát, a falat a gép mögött, a plafont, és a legyet, mely a sötétben saját árnyékától riadtan cikáz fel, s alá.
Úgy tűnik egy valamihez igazi tehetségem van. A dolgokat, melyek simán tudnak menni, a saját baromságaimmal tökéletesen el tudom szúrni. De nem csak úgy simán, precízen, szinte mérnöki tökéletességgel.
Hogy mi a baj? Csak egy félreértés...
Nagyon vártam a múlthéten a szerdát. Készültem, s terveztem. Oly régen láttam már s hangja cirógató, lágy zengése is csak telefonon kényeztette fülem. Vágyódtam, végre talán eljön a perc, hogy a tavalyi bénázásom ellenére, most átölelhetem. Csak ennyit akartam. Csak Ő-t akartam, csak Vele akartam lenni.
Keddi hírfolyam hallatán megfordult minden. "Nem is beteg". Durrant el az agy vizem. Gondolom, megint halaszt, de miért hazudta, hogy beteg és miért ment bulizni? Nem zavar a buli, csak a ferdítése. Gondolatom körbe-körbejárt, tüzelt, hogy lépjek. Megírtam a levelet, melyet ma elvittek. Most valahol félúton jár közte és köztem, egy barátnőjénél. Ha belegondolok mekkora örömmel készítettem neki. Boldog voltam azokban a percekben, s tényleg mintha repültem volna...
Jött egy üzenet a délután folyamán. Tőle. Ki mástól? De nem néztem meg. Nem akartam. Felhúztam a ruhám és nyeregbe pattantam. Egész délelőtt csak a szobámból kibámulva néztem a ragyogó nap sugarait és vágyódtam, hisz milyen jó lett volna, ha fagyiztunk volna és közbe odaadtam volna az ajándékot. De csak itt vagyok a szobámban és mindez csak a képzeletemben történhetett meg, megint.
A bringa nem akart menni. Fura légszomj kapott el az első 5 km után. Jó, hogy nyeregben maradtam, azért letoltam a maradék távot, de féltem, hogy nem jutok haza. Végül megérkeztem, s megnyitva a face-t, véletlen felcsattant az üzenet. Hiába, már késő kilépni, hisz a rendszer vette, hogy megnéztem. Olvastam a sorok és már éreztem a bajjósló árnyt, a sötét felleget, mi egyre tornyosult mögöttem. "Holnap szívesen találkozna, ráérek-e?" Lett volna más, mit szívesebben hallottam volna? Nem hiszem.
Visszaírtam. De csak azt. "Tudom, nem vagy beteg és a levél után nem értem a kérdést." Egy óra múlva jött a válasz. Tömött sorokban betűk hada. Mindig fel tudtam húzni az emberek, valahogy a szavaim pengeként a legfájóbb helyeket találják. Valóban beteg, s magyarázatok tömkelege támasztotta alá igazát. Minden egyes betű, minden egyes szó, tőrként szúrta szívem s vitte el maradék becsületem utolsó morzsáit.
Lementem az alsó szintre, fel, s alá jártam a sötét szobában, miközben a család fent volt az emeleten.
Gyors indokkal leléptem. A lámpák fényéből kiérve a kertek határáig mentem. Gyönyörű volt a felső panel, s téglaházak sora, világító ablakaik, utcák lámpái gyönyörű festményt alkottak, s az égen megannyi csillag ragyogott le rám. Onnan hívtam fel, ott mondtam el, s ott vallottam, könyörögve kértem bocsánatot. Olykor elhalkultunk, s csendben hallgattuk a másikat...
Nem vagyok jó bocsánatkérő, de azt mondta "Te még a jobb pasik közé tartozol." Bóknak szánta, elvileg, de inkább volt kritika. A jobb pasik, csak erre voltam képes, hogy jobb pasi legyek, de még mindig ott vagyok az álján, melytől egy hajszál választ el. Nesze, ez vagyok én, pedig lehettem volna...
Elmondta, hogy randizott volna velem, de hullámvölgy az élete és ezek után... Én is éreztem, de azért megkérdeztem. Nem akarom elveszíteni, nem tudom, mert Ő többé tesz engem. Ha kell, eladom a lelkem az ördögnek, ...
... így az alku után, csak a barátság mit kínálhat. Nekem ez is elég.
Köszönöm, és sajnálom!
Wilk