Ködbe zárt árnyak
Feszült és ingerült állapotban léptem át a küszöbön. Miközben távolodtam, halkan becsapódott mögöttem a lépcsőház ajtaja, melynek hallatán az ügyeletes ajtóőr öreglány a lakásának ablakára feszülve figyelte távolodásom. A januári estén a sötét város utcáin bóklásztam. A csendet a bakancs kopogása zavarta fel, bármerre jártam. Csupán a lámpák fénye festette sárgás, fehéres fény üldözte a sötét árnyakat az utcákon. A kihalt utcákat szegélyező házak démoni sorfalként hajoltak az út fölé, miközben leszegett fejjel sétáltam közöttük. A hideg köd lassan belepte a városi utcákat, amolyan fátyolként borulva a tájra, nyálkássá téve a betonozott járdákat. Minden légzés egyre nehezebbé vált, ahogy a fagyos hideg levegő a tüdőmbe tódult. Szívem nehéz szavak által szántotta sebektől vérzett.
Lépteim a belvárosba vittek a vasútállomáson keresztül. A nyirkos sötét egymásután kebelezte be az elhagyott vagonok körvonalait, míg végül teljesen el nem emésztette őket egyesével. A templomtér felé haladva a harangtorony fehér színe egyre világosabban szakadt ki a sötét fenevad karmaiból. A szobrok a lecsapódó nedvességtől szomorú arccal könnyeiket hullatták rám, miközben alattuk sétáltam. Csupán hallgattak, de egy szót sem szóltak, kínzó némaságba fordulva. A templomkert útvesztőjéből kiszakadva a várost átszelő főút járdáján sétáltam, miközben az utolsó helyi járatos buszok a kivilágított utastereikkel suhantak el mellettem.
Lassan felkapaszkodtam a dombon lévő lépcsőkön így felérve a parkba. A korlátos résznél megálltam, innen csak a belvárosi épületek tetejét lehetetett látni, a világító lámpák fényét és a szemközti dombok haloványan kivehető kontúrjait. Mély sóhajok közepette elővettem egy doboz cigarettát, melyet még a délelőtt során vettem. A cigaretta lassan pislákolva felizzott. A leszívott füst kaparva a torkom szétáradt a tüdőm minden részében, majd kiáramolva alakzatokat rajzolt előttem a levegőben, míg teljesen szerte nem foszlott. Minden kifújt levegővel, a füsttel együtt valami távozott a lelkem mélyéről is. A cigaretta hamar leégett. A korláton támaszkodva, a város felett a cigaretták lassú váltakozásban követték egymást, egyre kevésbé kaparva torkom és egyre bódultabbá téve tudatom, melyben merengő gondolatok folyama hullámzott. A ködöt felváltotta a lágy eső. Nyugodt cseppekkel áztatta, az amúgy már nyirkos képet. A szemüvegen lefolyó vízcseppek játékosan megtörték a lámpák távoli fényeit. A levegő még inkább lehűlt körülöttem, tán vacogtam is volna, ha nem fűtött volna belülről a mardosó indulat.
Az emlékmű alatt állva vártam meg a csendes eső végét. A bőrkabátról felváltva hulltak alá a rákerült lepergő vízcseppek, miközben utolsó cigarettám a kezemben égett, pislákolva, tekergő füstöt eregetve. A régi hagyományokat megtartva pontos időben megszólalt egy duda. A régen az aknába szálló bányászoknak jelezte a műszakot, ma már csak az elöregedő város emlékeként jelezve a régi dicső idők emlékképét.
A cigarettás doboz pár megmaradt szállal a közeli kukában landolt. Az eső elálltával elindultam a város széle fele. A sötét fák lobjai alatt sétáltam haza. Zajt csak a közeli kutyák csaholása csapott és a simogató hideg szellő játéka az összeverődő ágakon. A sötétben egy felcsillanó szempár látványa torpantott meg. Tekintetünk összeért, az érzékeim kiélesedtek, ahogy végigmért rajtam. Pár pislantás után az ágak súrlódó hangjai között eltűnt, mint egy látomás. Megszeppentségemből magamhoz térve folytattam utam haza. Gondolataim a szempáron jártak. Talán egy róka, egy kóbor kutya lehetett, mely megijedt közeledésem halk neszeitől.
Hazaérve az otthon melege jólesően járta körbe elfázott, elgémberedett testem, de a lefekvő, aludni készülő családtagok nem kérdezték a bánatom okait. Már megszoktam, hisz amikor leginkább kellett volna, soha senki nem fogta a kezem, nem mintha segíteni tudtak volna.
A sötét konyha rejtekén ettem a kihűlt ebéd maradékait, miközben a csillogó szempár látványa merengett emlékezetemben…