III - Árnyak útján
Felreppen az árny,
Majd lesújt rá a magány.
Értelmetlen tettek sora,
Most ő lenne ily ostoba?
Mit vétettem ellene?
Neki könnyű felednie?
Harcos szív a sötétségben,
Most rózsatövis sebzi éppen.
Marcangolja, tépi s vérzik,
Nem feled, egyre csak emlékszik.
Súly alatt most összeroskad,
Lelke elhal, s lassan porlad.
Kétségek közt a gyötrelem,
A harcos megbukik, ha belül felégetem.
Vánszorog a porba, sárba,
Kínok között az otthonába.
Lehunyt szemmel földre rogyva,
Így kerül ma álomhonba.
Ráragyog egy csillag fénye,
Betakarja kis reménye,
Álmok között a képzeletben,
Bánat nélkül reményekben.
Szív sóhaja a lelket nyomja
Nem más ez csak az öröm gyomja.
Nap az égen újra felkel,
Nem más ez csak egy újabb reggel.
Szélmalomharcok újabb sora,
Ez most nem az aranykora.
Árnyak útján jártamban,
A feldúlt vágyamban…
Sötét utcát koptatva,
Egyedül a magányba.
Álomhon és csillag ösvény,
Ő csak ilyen ösztönlény,
Hisz nem hallgat a szép szóra,
Tovább álmodik csak Róla.
Ennyi bánat és szenvedés között,
Hite még is tovább szökött.
Álomporba szőtt imák sora,
Bánatba bújt remény nyomora.
Szépen lassan megváltozik,
Érző lélek formálódik.
Harcos szíve már nem rideg,
Melegséggel telik meg.
Megolvad a hideg fémszív,
Pár könnyet is előhív
Nem feledi, s nem törli,
A Lány arcát, már szívében őrzi...