Ezerszer gondolt csodaszépet...
Átlagos álmoskás napon felkerestem a mesterem. Nagy tanár az egyetemen, ki nem csak elméletet tanít, nem a könyvet oktatja. Ha kell kérhetsz tanácsot, vagy elbeszélgethetsz vele bármiről. Ritka az ilyen tanár, s a természete könnyed, erőteljes, de nem öntelt. Sokan csak elbambulnak szavai mellett, de engem mindig megfognak ezek a gondolatok, olyan egyszerűek, olyan nagyok és mélyek...
A szokásos sugallat vitt be hozzá, vett rá, hogy felkeressem a bagófüstös irodájába. Tetszik ez a szag, édesapám emlékét idézi. A bagófüstös szobát, ahol sok dologról beszélhettem feszéjezetlenül. Valahogy a mesterrel is ilyen a viszony. Csak itt feltesz az ember egy kérdést és ezer más dologra kap választ, mellyel már azt hinné, ezzel is elvetítettük az időt. De ott a mögöttes tartalom, a kérdés után kapott válaszok mögött ott rejtőzik egy ösvény, mely megmutatja az utat az eredeti kérdéshez, melyet az aki a szobába lép még meg sem értett, még felsem tett, s a feltett kérdés is csak egy kapu , mely ehhez a rejtett ösvényhez vezet...
Cigicsikkek sora került egymás után a hamutartóba, s a füsttől bódultan egy vers hangzott el. Egy szavallat volt, egy történet, melyet a szél által csapkodott zsindelyek hangja sem nyomott el. Tiszta volt és érthető, kiegyensúlyozott és kimért, sokat modó, de elrejtett. Egy szavallat, egy kép melyet 20éve először ejtett ki a szakállal takart száj, miközben ujjaival karmesterként integetve fektette le a hangsúlyt.
Ady Endre: A Hortobágy poétája
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Az utolsó versszak utolsó soránál elhalkult a mély dörmögő hang, s elfordult az asztaltól, majd köpött egyet a sarokban álló szemetes felé...
Mikor az első sorok hangzottak fel, megfogalmazódott bennem a kérdés. Ez én volnék? S a vers végeztével azt mondta a szakállas mester...
"Lehettem volna én. Kicsoda? Én a Hortobágy poétája, ... de mit tett? Csordára néztett, eltemette rögtön a nótát, Káromkodott, és mit csinált? Amit én... Pfföj... Köpött egyet... majd fütyörészett. Én lehettem volna a Hortobágy poétája, de nem lett, hát légy te az..
Mert? Ki vagy? Ki vagy te? Én ismerlek... Mikor rajtad van ez a szemüveg és felnagyítja a szemeid, amikkel most úgy pislogsz. Kúnfajta, nagyszemű legény, Kínzottja sok-sok méla vágynak. Hát gyere vágj neki a Hortobágynak. Mert ki vagy te? Kúnfajta... ezaz legény, ki ezerszer gondolt csodaszépet, s gondolt... Halálra, borra, nőre, Minden más táján e világnak dalnok lett volna belőle..."
Émelygő szívvel léptem ki az ajtón a tanácsokat hallgatva, s az ajtóban kezetrázva folytatódott a napom a maga álmoskás, borús hangulatában, de a lelkem mélyén motoszkált a vers, s a mester gondolata.
S itt a nap végén a sötét szöbám sarkában kuporogva is motoszkál a szobafüstjében elhangzott szavallat. Elmélázva a sorokon és az álmoskás nap összes búján-baján, múlton és a jövő nap közelgő, komor hajnalán...