Die young
„Sosem élsz oly teljesen, mint amikor életedet teszed kockára.”
(A.de Mello)
A tegnapi bringás randi az Orfűi bicikli út Pécs felé menő szakaszán ért véget. Pont ahol keresztezi egymást az autóút, és kezdődik a hosszú kaptató Remeterétig.
"Puszi, köszi, hogy eljöttél, de azért megvárom, míg elindulsz."
"Jó utat!"
"Köszi, Neked is, aztán ha hazaérsz, írj!"
A lány lassan elindult át az úton, majd megkezdte a kapaszkodást a hosszú emelkedőn.
A cipőm halkan bekattan a pedálba. A rugó ráfogott a stoplira. Egy idő 17:32. Lenullázott km óra, egy búcsúpillantás, majd felnéztem az égre. A nap már kezdett lebukni, de ott az erdei úton már eléggé sötét kezdett lenni. Hatig biztos nem érek haza, de muszáj lesz sietni.
Felpörgött a hátsó kerék, feltettem nagy tárcsára, hátul a picire. Elengedtem egy pillanatra a kormányt, majd alulra fogtam, teljesen ráhajolva a kormányra. Pár métert tettem meg, majd kiálltam a nyeregből és teljes erővel hajtani kezdtem. A pár tűhegyes kanyart mélyen bedöntve vettem, majd lefordultam Orfűnek. A meredek lejtőn a sebesség hirtelen emelkedett, miközben a lábam könnyedén járt. A kanyarokban szinte súroltam az aszfaltot, néhol picit fékeztem, csak amennyit kellett, de 45 alá nem esett a sebesség. Elérve a lassító S szlalomot, mely egy kis kaptatóval végződik, sebességem majdnem elérte az 50km/h-t. A kaptató alján kiállva a pedál recsegése alatt átrepültem rajta, miközben egy a járdán álló női alak, integetve jelezte, "Lassíts, nem kell annyira sietni, még...", de hangja hamar elhalkult, ahogy a távolba tűnt, s én csak suhantam a betonon.
A Pécsi tó mellett, hol eddig örültem a kistárcsán kitekert 22-es tempónak, most nagy
tárcsán pörgettem súrolva a 30-at. A dombok felett még látszott a nap, melynek utolsó sárgás sugarai aranyszínbe takarták a tavat, mely körül a fákat, már ellepte a sötétség. Gyönyörű volt a látvány. Még soha nem bringáztam ilyenkor erre. Kiérve az Orfűi bekötő úthoz ismét lendületet vettem. Miközben halkan szuszogtam karcolgattam a 40-45-öt. Elérkezett az első emelkedő. Hosszú lankásabb szakasz, mely felcsavarodik az első dombra, miközben telepített fenyves fák sora szegélyezi.
Már kezdett savasodni és fáradni a lábam, de nem lassítottam. Bár már lekényszerültem a kisebb áttételekre, de 14-20 között suhantam felfele, s felérve egy korty hideg vízzel öblítettem a lihegéstől kiszáradt torkom, majd letörölve az első izzadság cseppeket, lekapcsoltam és megkezdtem az ereszkedést. A felfelé hajtó másik bringás integetve jelezte, jó a tempóm, majd a völgybe érve félig felgurultam a hertelendi emelkedőre, majd a tető előtt kiállva átlibbentem a másik oldalra. Felkapcsoltam a lámpát, hisz már kezdett belepni mindent a sötét. Most először használtam ezt a lámpát. Fehér kékes, hideg fénye erőteljesen vetítődött az út felszínére, s miközben borogattam a kerékpárt, cikázva scannelte az utat, kátyúkat keresgélve. A nagy kanyarba, mely a kastély és az istállók között fekszik, 45 fölötti tempóval mélyre kellett hajolnom, s a felező másik oldalára néha-néha átcsusszantam, hogy be tudjam venni a kanyart, közben fejemet megemelve néztem előre, ha jönne valami szemből, időben lassítsak, s visszatérjek sávomba. Hertelendből nem sok maradt meg, csak a rám dudáló autós, ki mellett elsuhantam. Valószínűleg túl gyorsnak gondolta 50 feletti tempómat, miközben én élveztem, hogy a lehűlő levegő simogatja fedetlen karjaim. Kifordulva Baráttúrnak, megléptem egy kisebb sprintet. Az emelkedőig, mely Magyarszék előtt van tartottam a 27-32-t. A domb ismét megfogott, kistárcsával pörgettem, majd mielőtt felértem volna oldalra néztem. A messzi dombok felett már vöröslött az ég és a nap narancsszínű palástja terítette be a dombok feletti eget. Az utolsó nagyobb lejtő, hol ismét frissítettem. Itt most nem hajtottam, csak ráfeküdtem a kormányra, s hagytam a gépet is had gurulja ki a feszültséget. Próbáltam magam kilevegőzni, miközben a 45-körüli menetszél simogatott. Kifordultam a főútra melyen rövid ideig suhantam, majd kisebb ugratással rávetődtem a bicikliútra, mely elején a szétfagyott út hatalmas kátyúkkal sújtott.
A keskeny bicikliúton, nagytárcsán 27-30 között néha kikerülve a szembejövő futókat surrantam be a városig, majd a végén be a faluba, elzúgtam egy várakozó mentő mellett, majd irány a főút, és a maradék szakaszon utolsó erőmmel hajtottam.
Az emelkedőt a surranó pályán másztam meg. A Petőfi utcában a hátulról érkező autót elengedtem. Itt már nem volt sok erő a lábamba, csak hogy 22-es tempóval fel- majd lerepüljek a járdáról. A mentőállomáshoz legurulva kis pihenő, majd a park alatti panorámás úton fel a parkig pörgettem. A kis szintes részen utolsó korty frissítő, levegő vétel, pár leváltás, miközben elsuhantam egy bicikliző házaspár mellett, kik talán 10 km/h-val szinte sétáltak. Az emelkedő alján kiállva a nyeregből végig toltam a házunk kapujáig. Ráfaroltam a lépcsőrre, melyre a sétálgató idős asszonyok felkapták a fejüket, s csodálkozva néztek rám. Kicsattantak a cipőim, leszaladtam a lépcsőn a kapuhoz, melyet kinyitottam és irány a negyedik, kezemben a bringa, a sötét lépcsőházban pedig csak a lámpám fénye keltett valami világosság közepette felszaladtam.
A lakásba lépve az órára pillantottam, az idő: 18:25, miközben próbáltam kapkodni a levegőt...
"Die young, die young
Can't you see the writing on the wall?
Die young, gonna die young
Someone stopped the fall
Gather the wind, though the wind won't help you fly at all
Your back's to the wall
Chain the sun, and it tears away and it breaks you as you run,
You run, you run!
So live for today
Tomorrow never comes
Die young, young!
Die young, die young!"
Black Sabbath – Die young