Cirkáló
Ma estefele a nagy izgalom közepette nem tudtam itthon maradni. A tegnapi beszélgetés és az általam egy viccesnek szánt szó megbántotta azt az embert, aki fontos számomra. Tudtam, hogy ma fel kell hívnom, de valószínű este majd ráér, addig pedig van bő két órám. A kivitelezése más kérdés, mert szinte egy fillér nincs a telómon. Sikeresen lebeszéltem eddig, ami nekem nagy szó, mert hó végén mindig szokott maradni.
Így kisebb feszültséggel indultam el otthonról a garázs felé. Lépteimből sugárzott a tettre készség és az indulat. Egy gyors szerviz a garázsban, és minden rendben a szerkezeten. Fékek, gumik, kormány, hajtás...
A kerülő úton indultam el. Volt egy kisebb kavarás, mert a busz bevetődött a buszmegállóba én mögé soroltam, mert egy csávó át akart menni. Addig töketlenkedett, míg meguntam így kattant a pedál és indultam volna, de erre meg bevetődött elém, mert hirtelen meggondolta magát. Anyád hogy van? Költői kérdés és persze a bunkó biciklisek. A kereszteződésből a piros egy remek technikával kivetődtem a buszmegállóba, majd besoroltam és onnan sima az út. A gumik halk susogása jelezte a jó 35-45 közötti tempót, mely ezen a szakaszon kisebb erőlködés nélkül tartható. Átsuhantam Pölöskén, majd Magyarszékre érve kisebb megállás után neki vetkőztem. A mezemet a kormányra kötöttem, és ha anyám látott volna, menten dobott volna egy hátast, hogy sisak nélkül, félmeztelenül tekerek. Megmásztam a magyarszéki kisdombot, majd egy technikai szünet után nyeregben jó 50-es tempóval zúgtam be Baráttúrra. Itt már éreztem, hogy jó buli lesz. Következett Hertelend, majd a két domb, mint vízválasztó. Az első megizzasztott, a másodikat pedig könnyebben vettem. Az utolsó lejtő a kedvencem. A dombokon szerpentinként kanyargó frankó kis lejtő, kisebb fenyvessel szegélyezve. Mondanom se kell kaptam az alkalmon. Nem arról van szó, mert tekertem már 60- feletti tempóval, de akkor be voltam öltözve. Most, nem volt rajtam más, csak a szemüveg, a kesztyű, a bringás sort, meg a cipő. Egy élmény, komolyan mondom. Párszor elnéztem már a mocisokat, és nem irigylem őket. Meleg időbe is fel kell öltözni a motorra, mert ott hűs van. Viszont bukás esetén jó, ha így be vannak bugyolálva. Hozzájuk képest elég vagyány voltam. Se sisak, se ruha felül. Nem szeretnék esni, csak a viszonyításnak. Mocival is lehet esni nagyot, de bringán, főleg mikor be van kötve a lábad... Hát nem lehet egy élmény és általában egy kulcscsonttörés a díj, meg persze csukló...
Szóval én merészen fél pucéran zúgtam lefelé. Először mikor outival tekertem rögtön megfogott a dolog. Most így, hát valami fergeteges érzés. Egyszerűen nem tudom leírni és nem azért, mert szegényes a szókincsem - bár ebbe lehet valami. A gumik susogása, a menetszél, és mindezt most nem csak a csupasz kezeimen éreztem. Egyszerűen, mintha körülölelt volna a levegő, hasította a hasam, vágta a karom és lassan végig kúszott a hátamon, miközben igazgatta a hajam... Fergeteges, hihetetlen érzés. Bár Orfűre beérve néztek a bringások, a futók és a sétáló emberek is, ki lehet ez az őrült. Hát csak én, kellemest a hasznossal, ha bringázok, akkor egybekötöm egy kisebb napozással is. Egyedül a lovagló csajszi nem vetett rám egy pillantást se, de épp az ugratásokat gyakorolta és én is hamar elsuhantam.
Elhagyva a Pécsi tavat, bevállaltam az orfűi emelkedőt. A kereszteződésig felszenvedtem, majd megfordultam. Most amúgy se akartam megmászni Remete rétet. Szép tempóval visszagurultam, majd egy kör a tó körül és a gátnál pár búcsúpillantás és mély levegő. Nagyon jó illata volt, szeretem az ilyen víz közeli levegő illatát. Kifordulva az elágazóból megkezdtem a laza haza utat.
Szerettem volna hasonló átlagot menni, mint kifele, de igazából most nem állhattam meg. Haza kellet érjek és mivel a kis elemózsiát is itthon hagytam és kezdtem eléhezni, muszáj volt jönni.
Hertelenden gyors kulacstöltés, majd egy elsuhanó srác után próbáltam elindulni, de nem értem utol. A magyarszéki emelkedőn Barátúr felől elmászott előlem. Hiába, egy részről most nincs erő a lábamban, más részről az áttételezésemmel nem tudok pörgetni..
Magyarszéktől nehéz volt jönni, bár Pölöskét még vettem, de utána csak szenvedtem. Beérve a városba még elcammogtam, de az otthonig tartó hegyi befutó, már nem az én szakaszom volt. Ez a nap a sprintekről szólt, amiket kifele meg visszafele részben sikeresen zártam. Kis émelygés után magamhoz tértem, majd rendrakás a garázsban, egy jó éjt puszi a kicsikémnek és a levezető haza séta.
Otthon már várt az ebéd maradék, meg egy kis nassi, majd kisebb vacillálás, hogy telefonáljak-e. Akartam vele beszélni, de már rég elmúlt nyolc. Megkockáztattam, és elvileg minden rendben volt. Talán az egész napi izgalom csak a saját magamban lejátszódó rossz érzés után keletkező önsanyargatás volt. A lényeg, hogy megbeszéltük, így már én is jobb kedvvel indulok neki az alvásnak és a holnapi napnak...