Borús December
December milyen is az? Az ember egész évben izgatottan várja. Végre eljön a tél, esik a hó, mikulás, csokis kalendáriumokkal várjuk a karácsonyt, a sok iskolás a témazárók után nekikezd az intenzív pihenésnek a téli szünetben, karácsonyi vásárokon fagyoskodunk, miközben forralt bort, vagy teát szürcsölünk, majd eljön a szenteste, a családok együtt meghitt hangulatban ünnepelnek, Karácsony és nagy rokon látogatások, év végi pihenés, korcsolyázás, és végül elérkezik az utolsó nap a szilveszter. Kedves és kevésbé kedves ismerősök Boldog Új Évet! kívánnak.
Nekem ez a december sajnos felhősen érkezett és árnyákkal teli távozott. Gondolom, minden ember életében eljön a pillanat, amikor összekuszálódnak a dolgok. Velem is így történt…
December eleje volt, a szokásos iskolai hajtás. Bár ez a félév számomra balul sikerült. Nem a jegyeket illetően, csupán a fejetlenség, ahogy az iskolai ügyeket intézik, mellette kivételesen én is odatettem magam, 120%-ot beleadva mindenbe, készítettem a sulis leadandókat, készültem a zh-kra. Szolidan lépkedtek a napok. Egy tantárgyból egy lánnyal közösen készítettünk a tanulmányt. Nagyon kedves teremtés volt, amolyan igaz barát. Hetente megbeszéltünk egy időpontot, mikor összeülve közösen végeztük a munkát. Persze igazából többnyire ő, mert nekem többször kifolyt az idő a kezeim közül. A konzultációk során is 10% munka a többi pedig locsogásból tevődött össze. A készülődést az ünnepekre nehezítette, hogy édesanyám külföldi munkája elhívta otthonról, de szerencsére a mikulást még együtt élveztük. Kicsit emészt, hogy az ünnepet picit elrontottam. A nagy iskolai kavarás kissé stresszessé tett, és ez kihatott a viselkedésemre is. Feszülten általában ingerlékenyebb vagyok, amit edzéssel próbálok egyensúlyozni, de amikor 4-5 órát alszik az ember, nehéz a súlyokat a kézbe venni.
Borongós volt az idő egész decemberben. Már a szélben is éreztem a változást, mint egy rossz sugallat keringett körülöttem nap, mint nap a gondolat. Eljött a félév vége és nem vagyok valami nagy party szervező, de ez alkalommal kitettem magamért. Összecsődítettem pár ismerőst egy évzáró beszélgetésre. Persze az érzelmeim itt se hagytak nyugodni. Egy másik tantárgyból együtt jártunk órára a lánnyal. Idősebb volt, mint én egy évvel, de mikor rá néztem ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint azon az estén szilveszterkor. Beszélgettünk párszor, vele is volt közös feladat, de azt elég hamar letudtuk. A telefonszámát szerencsére megszereztem, és személyesen el tudtam hívni egy randira, amire akkor igent mondott. Egy hétfői este izgatottan mentem suliba, tudtam ma van a nagy nap, hogy lefixáljuk a randevút. Suliba menet fel is hívtam, de más fogadott, mint amit vártam. Az órákig gyakorolt szöveg és magabiztosság egy perc alatt eltűnt, mikor harsány kacajjal felvette a telefont és én megkérdeztem mi újság?
Teljesen lefagytam, most se értem, miért nevetett ki. Számomra természetes volt, hogy megkérdezzem hogy van.
- Akkor szerdán találkozunk. kérdeztem
- Hááát nekem dolgoznom kell…
- De beszéltünk róla.
- De nem is tudom, amúgy milyen megbeszélés ez?
- Nem megbeszélés csak kötetlen beszélgetés…
Ami ez után volt, olyan volt mintha ezer oroszlán marcangolna. Dolgozni? De ha naphosszat facebookozik mit dolgozik? Merengtem és rebegve próbáltam menteni az akkorra sérült önbecsülésem, és bíztam az álmaiban, de egy rövid hallgatás után megkaptam, ami a férfiszívet a porba húzza, magát a kegyelemdöfést. Kikosaraztak, de még hogy. Érzelmeim viharában valahogy túléltem az órát és utána hazafele andalogva lépkedtem a város sötét utcáin. Hetek álmai és tervezései, hogyan köszöntöm és viszem egy cukrászdába, mikről beszélünk majd. Egy perc alatt semmivé váltak. Utolsó erőmből írtam neki egy e-mailt. Igazából csak a saját önérzetem miatt, de megköszöntem, hogy nem a többiek előtt tiporta sárba önbecsülésem és örülök, hogy vele dolgozhattam. Azt hiszem így picit megtarthattam a tartásom.
Teltek a napok és a kikosarazás sebei gyorsan elmúltak. Legnagyobb örömömre előkerült egy kapcsolatom. Még a nyáron ismertem meg egy szülinapi bulin. Kedves lány, mindig mosolygós és érdeklődő. Újra megkeresett és teljesült egy régi vágyam, végre el tudtam hívni randira. Persze, ha így történt volna, akkor filmbe illő lett volna.
Bevallom a megbeszélt időpont előtt beijedtem, ezért egy nagyon hihető indokkal eltoltuk egy héttel a találkát. Legjobb hazugság az, aminek a fele igazság. Így volt időm befejezni a féléves feladatokat és lezárni a sulis dolgokat.
Eljött a szünet első hete. A nagy pörgéstől teljesen fel voltam töltődve. Keddre bevállaltam két zh-t és az esti évadzárót is ide tettük. A szerdára pedig a rég várt randi volt betervezve. Eljött a kedd. A délelőtt lerendeztem a sulit, szaladtam haza, pár falatot ettem és irány vissza a Klubba. Befele a buszon elfogott egy fura érzés, egy átható melegség, de elnyomtam magamban. Beérkeztem és utolsó telefon kivel hol találkozunk. Elindultam, hogy együtt felmenjek azzal a lánnyal, akivel olyan jó volt évközben dolgozni. A megbeszélt helyre értem és várni kezdtem. Egy perc és a kihalt sötét utcát egyre erősödő kopogás zaja verte fel. Egyszer csak egy nőies alak tűnt fel a sötétben. Fekete csizma, farmer, fekete kabát. Igen ő volt az. Egy egyszerű teremtés, de egyszerűségében vonzó, mint egy igazi nő. Kerülve felsétáltunk a klubba. Végig beszéltük az egész utat. Valahogy mikor vele beszélgettem soha nem volt probléma, hogy attól féljek, elfogy a téma és ránk tör az a bizonyos kínos csend, viszont soha nem is közeledtem felé komolyabban, csak barátként. A klubba meghívtam egy italra, és míg vártuk a többieket, folytattuk a kellemes diskurzust. Végül befutott a két barátom, de szomorúan vettem tudomásul a barátnőjét, aki meg lett hívva nem hozta.
Ha van olyan pillanat, amikor az embernek megadatik, hogy igazi partyarc legyen, hát ez az volt. A srácok és még én is meglepődtem magamon. Egy órásra tervezett összejövetel két és félórás nevetésbe torkollt. Ez az a fajta lazulás, mikor csak osztod az észt, repkednek a jó storyk és fogod a hasad, mert annyit nevetsz, hogy az már fáj. Az arcod teljesen kifeszül, és ha akarnál, sem tudnál szomorú képet vágni, mert az izmok befeszülve maradnának.
Így múlattuk az időt négyen a klubba, melyben a félhomályban, a halk zenét a hangoskodásunk zaja nyomta el. De sajnos eljött az idő és mennem kellett, így a buli a távozásommal lezárult. Még rövid ideig míg a lányt kísértem nevetgéltünk, majd előkerültek komolyabb témák. Olyan érzés fogott el, mikor a hideg éjszakában a sötét városban sétáltunk, mint amikor édesanyámat és a vatert figyeltem a családi séták alkalmával. Ez más volt mégis, mert velem történt, csak én voltam ott és ő. Lassan leértünk a házhoz, a házhoz melynél aznap találkoztunk és ahonnan felsétáltunk, ahova mindig együtt mentünk suli után és ahol mindig elváltunk. Nem tudtam abbahagyni a beszédet, ő csak ott állt, majd egy közeledő autó miatt a távolság hirtelen megszűnt közöttünk, ahogy egymáshoz léptünk. A hangulat leírhatatlan volt, csak én és ő, a félhomály, hajának lágy ringatózása a téli szélben. Megremegett minden porcikám, hirtelen olyan volt, mintha kezét magamon éreztem volna, mint amikor két fiatal lassan egymáshoz ér egy gyengéd, félénk ölelésben és egy lágy csókkal eggyé válnak. De ez már csak árny marad, egy álomkép, egy vágy, mely nem tudom honnan tört elő, csak arra emlékszem, hogy folyamatos locsogásomat a telefonom csengőhangja szakította félbe. Otthonról jött a hívás. A gondolat hirtelen suhant át a fejemben. Már úton kéne lennem hazafele, lassan meg kéne érkeznem, de még itt vagyok, sietnem kell. Gyors búcsúzás után sarkon fordultam és rohanó léptekkel igyekeztem a buszhoz. Ma is eszembe jut a pillanat. Nem láttam az arcát, se egész lényét, de éreztem. Ott hagytam egyedül és ő nem ment rögtön el. Barna szemeivel figyelte távolodó léptem, és hangos sóhajával próbált utánam szólni, miért?...
Másnap reggel egy álomra ébredtem. Az álomban ő volt és én, együtt voltunk és nem rohantam el. Ajkai ajkamhoz értek és feltörő érzelmeink heve felmelegítette a fagyos téli éjszakát. Talán a sóhaj volt, ami felébresztett. A saját sóhajom, pont olyan, amilyet ő sóhajtott ott este, mikor magára maradt. A érzés rányomta bélyegét egész napomra, mit tettem, de mit kellett volna? Csak baráti találkozó volt, csak barátok vagyunk, ezzel nyugtattam magam, miközben a délutáni randira gondoltam. Elvégre ma van a nagy nap, már lassan fél éve készülök erre. A délelőtti izgalom hevében elmentem edzeni. Persze ki az őrült, aki a randi előtt próbálja élete legkeményebb edzését megvalósítani. Persze, hogy én. Ki voltam éhezve, és nagyon jól is esett, bár ebédnél már éreztem, hogy valami nem stimmel. A buszon befelé már elkapott egy feszítő érzés a nyakamba és a hátamba, mintha valaki le akarná szakítani az egészet, közbe a gondolataim az előző estén merengtek. Lehet hibáztam? Életem egyik fontos döntését elszúrtam?
A busz a terv szerint beért az állomásra. Még volt fél órám. A pláza vécéjében pár utolsó ellenőrzés, kis séta a randi helyszínein, minden rendben, már csak ő hiányzik. Tíz perccel három előtt ott voltam és megkezdtem azt, ami a férfiakat leginkább igénybe veszi, várni a hölgyet. Lassan lépkedtek a percek, ha van még öt perc, meg tizet még késhet, az tizenöt, de már csak tizennégy, így várakoztam fel s alá sétálva a szobor előtt. Egyszer véletlen hátra fordultam. Egy nő közeledett. Barna magas sarkú csizma, drapp feszülős nadrág, fekete karcsúsított kabát és bordó kötött sapka.
- Szia! Ugye nem késtem sokat.
- Szia!
Remegő hangon őszinte mosollyal köszöntem, miközben két puszit kaptam az arcomra. Az illata menten elvarázsolt, mintha megrészegültem volna. A varázs, a lényének belső ragyogása, a barna szemeinek huncut kacsintása, és a mosolya. Ha becsukom a szemem, még most is látom mosolyát, nem csoda, hogy annyi smileit küldött mindig üzeneteiben.
Elindultunk a megbeszélt cukrászdába. Az utat végig beszélgettük. A cukrászdában kerestünk egy csendesebb helyet és leültünk. Eredetileg sütizni szerettem volna vele, de ő visszautasította szerencsémre, mert az otthoni ebéd az idegességtől picit megülte a gyomromat, így ő egy forró csokit én pedig egy colat rendeltem. A kezdeti feszült beszélgetés lassan feloldódott, szépen fokozatosan megnyíltunk egymásnak. Bár igen komoly erőfeszítésembe került, hogy a széken normális pozícióban üljek, mert a délelőtti edzés hatása ekkorra utolért. Szinte mozdulni sem tudtam, mert annyira befeszült minden izmom.
Az óra melyet vele töltöttem a cukrászdában, erre megérte ennyit várni. Mikor haját csavargatta, azok a feszült, keresgélő pillantások, a szívből jövő mosolyok a párpillanatnyi csenddel, mikor hátra dőlt a székében és megkért folytassam, a mennyben voltam egy angyal társaságában. Lassan lejárt az idő és szóltam a pincérnek. A férfias bizonytanságomban, majdnem feleztük a számlát, de kis játékos civódás után, melysorán ráléptem a táskájára, melyet a földre helyezett, fizettem. Ha volt egy pillanat, mely mindent elronthatott, ez volt az. A teljesen átlagos női táskán egy lábnyom díszelgett. Az én lábam nyoma. Leírhatatlan volt a szégyen, amit akkor éreztem. Miért pont most, miért velem? Felsegítettem, majd távoztunk. Erősködött, hogy ő kísérne el a buszomhoz. Bánatomban beleegyeztem. A buszpályaudvar fele sétálva próbáltam mellette tartani a tempót, de nem sikerült, folyton lemaradtam. Egy rossz érzés kerített hatalmába, ennyi? ezzel elszúrtam mindent? De aztán valami történt. Megemlítette, hogy fázik, mire én viccelődni kezdtem, hogy átölelem. Persze nem aratott sikert, ami jobban lelohasztott. Útközben egyszer csak eltűnt egy pillanatra. Megálltam én is, de hirtelen a másik oldalamon volt.
- Bocsi csak babonás vagyok.
- Babonás? Mármint?
- Hát az oszlop. Ha két ember közé kerül, akkor veszekedni fognak.
- Örülök, hogy nem akarsz velem veszekedni. – válaszoltam.
Lassan tovább indultunk, de nem úgy, ahogyan eddig. A válla lassan a vállamhoz ért és egészen addig közeledett, míg végül a csípőnk is összeért. A piciny idegességet felváltotta valami, valami más. A közelsége, szinte éreztem a teste melegét, az illatát. Mikor megpuszilt akkor éreztem őt magamhoz ilyen közel. Ma is bánom a pillanatot, hogy nem öleltem szorosan magamhoz, mert pár pillanattal később eltávolodott tőlem. Megint elszalasztottam a lehetőséget. A buszra várva sokáig ott maradt mellettem, de ekkor már távolságtartóbb volt. A beszélgetés egy kínosabb témát érintett, melyre nem tudtam válaszolni. Megakadt a hangom.
- Nem akarsz válaszolni? Ne haragudj, nem akartalak megbántani. – suttogta elhalkuló hangon, miközben egyre meredtebben néztem.
- Gondolj valami szépre, várj mindjárt mondok valamit, csak most semmi nem jut az eszembe. – próbálta menteni a pillanatot.
Nagyon aranyos volt abban a percben, ahogy szinte szenvedett a saját maga marcangolásától, csakhogy engem jobb kedvre derítsen, miközben az arcomon egyre inkább elkerekedett egy mosoly, mert addigra túltettem már magam a dolgon.
Eljött a pillanat és három puszival elköszöntünk egymástól. Amilyen titokzatosan megjelent, olyan sejtelmesen eltűnt az esti pályaudvaron. Hazafele valami nyomta a szívemet. Még ma is érzem, mintha egy követ cipelnék a mellkasomon. Azóta csak képen láttam őt, de olyan mintha most is itt lenne előttem. Hiányzik, nem tudom miért, nem tudom hogyan, csak azt tudom, látni akarom, szorosan megölelni, szorítani és el nem engedni.
Nem tudom látom-e még, így évvége felé biztos nem, talán jövőre. Keresni kerestem-e? Persze. Face-en, telefonon, minden úton módon, csak választ nem kapok, és ebbe belebolondulok...
Tegnap kimentem íjászkodni. Szeretek lőni. Kikapcsol és tudok gondolkodni. Reggel a szokásosan ébredtem, húgom a kis házi kedvencünket az ágyamra tette. Addig furakszik a drága, míg bebújik mellém a paplan alá, vagy a párnám alatt köt ki. De idő volt, kelni kellett ezért letettem a földre, ő el is indult a konyhába a radiátorra. Ott szokott melegedni mostanában, de pár pillanat múlva visszajött és felkéredzkedett. Felvettem és magamhoz öleltem, majd odaadtam húgomnak.
Az íjászat jó volt, jól esett. Utána még maradtunk a pályán, vater régi emlékeiről mesélt. Máskor mindig élvezettel hallgatom, de most nem tudtam, furcsa remegés fogott el, haza akarok menni…
Hazafele megejtettünk egy kört a boltba, máskor szótlanul segítek pakolni, de most nem ment. Nincs kedvem, haza akarok menni. Mintha kiló méterekre lennék hazulról, csapott belém a vágy újból és újból. Lassan hazaértünk, vater elvitte a kocsit a garázsba én és a húgom pedig kicsomagoltuk a vásárolt holmikat. Ép a szalámit rendezgettem a konyhaasztalon, mikor felsikított.
- Ne csináld ezt!
Sírva rohant a radiátorhoz. A szék alatt feküdt, de nem aludt. Oldalra borulva, mozdulatlan. Odamentünk hozzá és magamhoz öleltem.
- Ne sírj! – ebben a pillanatban vettem észre
- Nézd még él! Látod, lélegzik!
Gyorsan, bár remény nem sok volt, de óvatosan felemeltem és az asztalra tettem. Próbáltunk vizet adni neki, nutellát, amivel álmából is fel lehetett kelteni, de nem evett és nem ivott. Pici szíve gyengén, halkan kopácsolt, mellkasa szinte alig mozgott. Ott voltunk vele, simogattuk, sirattuk. Egyszer megemelte a fejét, mintha fel akarna állni, végig rám nézett, lábai erőtlenül kalapálni kezdtek, majd egyszer megálltak. Nem mozdult többet, nem lélegzett, nem volt velünk.
Meggyújtottunk egy gyertyát és lecsuktuk piciny szemét. Teste élettelenül feküdt kezünknél. Betettük egy dobozba, mellé tettük a kedvenc csemegéjét és elvittük eltemettük. Találtunk egy fát egy ösvényen a közeli erdőben, melynek gyökerei kettéágaznak. Ott temettük el. A fába mely most a menedéke, belevéstük a nevét, a mohán mely a fa gyökerén nőtt egy gyertyát égettünk el.
Holnap szilveszter, de ez nem lesz olyan, mint a tavalyi. Tavaly szerelmet kaptam újévre és átbuliztuk az óévet. Idén? A családom szétszakadva, nincs társam, ki hozzám bújna, megcsókolna. A gyász fedi el szívem, mert elhagyott az egyetlen lény, ki önzetlenül szeretett. Nincs, ki a vállamra üljön, ki az ölemben aludjon, mikor dolgozom, vagy tanulok. Ő igaz barátom volt, én és a húgom, mi pedig szerető családja, dadái, mentői, gondozói, élettársai, sírásói és .... barátai.
Hová tűntetek hát boldog napok? Nem veszitek észre, magamra hagytatok...