Alkony előtt
Hosszúra nyúló nap végefelé zötyögtem haza a busszal, a zene meg szokásos dallamain csendült a fülembe. A kanyargós ősvényen ereszkedett le a busz a völgybe, s a kis faluban megállt. Most is felvett valakit, majd ahogy legurult indult is felfele, s habár másik dombra cammogott fel, de az út szinte ugyan úgy csavargott fel a gerinc fele. Beért a kis erdőbe, mely az esti hold fényében olykor sejtelmes, néha ilyesztő, de barátságos is tud lenni, majd a koszorúk mellett elhaladva az emberi szív néha megdobban, ez a kanyar is bús emléket zár már magába...
A város kissé kopottasan forgolódott magában, elcsigázott munkások sora kelt át valami fehér pacán az úton. Boltból be, s boltból ki sorjáztak az asszonyok, s az arany korlátos lépcsőnél szedtem fel a lábam. Fitala lányok vihogva mesélték napi kalandjuk egy másnak, s munkások az állványról szemetdüllesztve majd sorba jó, hogy le nem estek. Régi ismerős mellett haladtam el, pár szó után elváltunk s még megmásztam a maradék dombot felfele.
Otthon meleg étel várt, s a nap sárgás fénnyel festette meg a fehérre meszelt konyha falát. Halk köhögéssel futott ki az utolsó csepp kávé, s illata belengte az egész lakást. A meleg tej perdület mellett felszívta a levegőt, s habozva bugyogott felfele. A hab mellett kúszott a pohár ajja fele a forró kávé. Óvatosan perzselva a fehér habot vetette magát alá, s a fehér tej felett kiteljesedve kavargott. Az asztalnál ülve a lenyugvó napnál kortyoltam e szalagos csodát, s fekete és fehérbe mázolva ragyogott fel az alkonyi táj...