Acél pedál
A reggeli nap sugarai idő előtt felkeltettek. Amúgy is álmatlanul hánykolódtam, hisz tudtam, ma van a nagy nap. Egy éve hívtak el először erre a teljesítmény túrára, de akkor nem mertem bevállalni. Most tettre készen álltam. Csak nem volt hiába való a felkészülés, a sok letekert kilométer, a téli erősítés. Még a húgom is megígérte, elkísér a rajthoz. Együtt indultunk a garázshoz. Előző este után újra, utolsó simításként átnéztem a bicajt. Még egy kis finomítás, keréknyomás ellenőrzés, pici olaj és minden tökéletes.
Lesétáltunk a városba a rajt helyszínére. Pici idegesség fogott el, de még bőven ura voltam. Megtörtént a nevezés, megkaptam a térképet. Közben a húgom a paripámmal pózolgatott, miközben egy fotós serényen fényképezgette. Sebaj, legyen róla is kép. Gyors átöltözés a versenyszerkóba, fel a cipőt, bár nem verseny csak teljesítmény túra, de a motivációból sosem elég. Pár lazító, melegítő mozdulat, lassan indulhatunk is…
Összeállt egy tízfős outis csapat. Szinte egyszerre kattantak a cipők stoplijai a pedálokba, halk duruzsolással megpörgették a láncot a fogaskerekek, váltók igazgatták a láncokat az első métereken. Hamar összeálltunk kétsoros oszlopokba és közepes tempóval átgurultunk a városon. Rövid ismerkedések közben lámpák, a gyalogosok fürkésző tekintetei kísértek minket.
Jánosiból kijövet, akár az autósok, mi is a gázra léptünk. Felpörgött a fordulat, kezdődött a helyezkedés. Lassan odaértünk a kereszteződéshez. Kisvaszar és közöttünk egy meredek emelkedő állt utunkban. A mezőnyből kitört egy srác én pedig az előttem haladó két öreg rókát követtem. A többiek lemaradtak az első vízválasztónál, a tetőre érve felpörgettünk, majd a biciklire feszülve sebesen száguldottunk lefelé. Néhány kanyarnál vissza kellett fognom a paripát, nem akartam ott hagyni a kis négyfős csapatunk. Borogattam a kanyarokban, annyira belefeledkeztem, majdnem elmentem az ellenőrző pont mellett. Satufék és vissza, hogy begyűjtsek egy kis nassit és a pecsétet. Már feltűnt a lehagyott csapat első fele, mikor elindultunk. Vásárosdombóig ismerem az utat. Bár erre nem tekertem még, de sokat vezettem. Nem is volt gond. A négyes fogat 30-as tempó felett süvített az aszfalton, rövid ismerkedés, de hamar rájöttem nem én vagyok a legfiatalabb, de nekem van a legkevesebb tapasztalatom. A többiek már öt éve versenyszerűen tekernek, én másfél éve hobbiból.
- Csak spórolj, és végig bírni fogod.
- Igyekszem.
Vásárosdombó után kinn haladtunk egy darabig a főúton. A falusi mellékutak után jó volt olyan felületen gurulni, mely jóval simább volt. Eljött az idő, a begyűjtött nasit elfogyasztva lefordoltunk Mágocs fele. Sebesen szeltük a kiló méterek, majd megérkeztünk.
- Maguk az elsők a 100-as távon. – hangzott a köszöntés
- Vegyenek banánt és vizet. – közben serényen kattogott a pecsét.
Kulacsok tele, indulhatunk is. Pattantak a pedálok és surrantak a gumik. Kisebb emelkedő következett, de még tartottam a tempót. Idegen utakon haladtam, erre még nem jártam azelőtt soha. Felváltva vezettük egymást. Hol lejtőn, hol emelkedőn, falun, rétek között. Az út egyszer csak hirtelen emelkedni kezdett egy faluból kijövet. A házakat felváltották a fák, egy szempillantás alatt egy erdőbe értünk. Ketten az élre törtek, míg ketten lemaradtunk. Egymást segítve lassan, de mi is felértünk a tetőre. A domb még az élre törő srácokat is leszívta, mert bevártak minket és rövid ideig komótos tempóban szinte csak poroszkáltunk az úton. Az út kanyarogva síkká változott. Végigszelte a tájat a dombok gerincein, oldalról felváltva erdővel és szántókkal szegélyezve. A nap magasan járt az égen, de sugarai elől mindig volt fa az út mellett, mely megvédte kis csapatunk.
A váltók hirtelen kattogni kezdtek, a lábak felpörögtek. Mély levegővételek közepette egyre gyorsabban haladtunk. Lassan a kormányra borultam, hogy az előttem haladó szélárnyékába jobban belesimuljak. Sebességünk megközelítette az 50-et. Nem gondoltam volna soha, hogy egyszer átélhetem azt az élményt, amit csak a tévében láttam a Tour közvetítéseken. A lábak peregtek, a gumik susogtak, a táj pedig csak szaladt szaladt a messzeségbe…
Elértük a harmadik ellenőrző pontot. Tétován félre húzódtunk az út szélére, nem tudtuk mi a helyzet.
- Elvileg megérkeztünk, csak nincs itt senki.
- Nem lehet, hogy be kell menni a faluba?
- Nem, nem hiszem, bár ezen a térképen kiigazodni?
Ebben a pillanatban egy fehér autó tűnt fel a messzeségben. Közeledett, majd beparkolt mellénk. Két csinos hölgy szállt ki az autóból.
- Bocs fiúk, nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsak lesztek. – mosolyogva köszöntött minket az egyik.
- Semmi gond. – mit is felelhettünk volna, aggodalmaskodás helyett inkább szépségségükben gyönyörködtünk. Sorba álltunk a pecsétre és a nasihoz.
Nyeregbe szálltunk, még utoljára hátra tekintettünk, majd folytattuk utunk, miközben a távolba tűnő lányok integetve búcsúztak.
A nap egyre erősebben sütött. Az úton egymást váltották a lankás lejtők és a meredek dombok. Lassan fáradni kezdtem. Hiába az évek és tapasztalat hiánya lassan megmutatta magát. Egyre nehezebb volt tartani a tempót az emelkedőkön, egyre nehezebben értem utol a csapatot a lejtőkön. A bringám egyre vadabbul ropogott, mikor kiállva a nyeregből kapaszkodtam felfelé. Minden roppanás egy sóhaj volt. Már nem csak én kezdtem fáradni, hanem ő is. Egy kanyarnál egyszer csak lemaradtam. Utolsó tartalékom is elfogyott, vánszorogva másztam felfelé. Egyedül maradtam. Elhagytak, mint ahogy az első emelkedőn elhagytuk a többieket. Mély levegővételekkel a végső kaptatót is leküzdöttem. A lábaim égni kezdtek, mintha tűzben táncoltam volna, hátam feszített, de utolsó erőmből a kormányra borultam és megkezdtem az ereszkedést. Beláthatatlan éles kanyarok követték egymást. A lejtőn haladva hangos morgásra lettem figyelmes. A hang gazdája egy nagy traktor volt. Lassan komótosan csurgott lefelé. Erre nincs időm, kitekintettem oldalra, tiszta, nyugtáztam magamban, majd kiálltam a nyeregből és elhajtottam mellette. A lejtő alján egy jobbkanyar várt rám. 60-as tempóval döntöttem be magam a kanyarba. Az út lassan kiegyenesedett és megpillantottam a triót. Remek még pont időben vagyok. Talán 100 méter választott el tőlük. Ismét lelkesen kiálltam a nyeregből, teljes testsúllyal nehezedtem a pedálra a sprint közbe. A szerkezet egyre jobban gyorsulni kezdett. A lánc duruzsolva adta át a nyomatékot a hátsó kerékre. Sebes suhanásom egy hang szakította félbe, melyet egy morgás, majd egy rezgés kísért. Éreztem, ahogy végighalad a lábamon, eléri a gerincem, majd jelzi a fejemben, Baj van!
Mintha száz tonna súlyt kötöttek volna rám, valami visszarántott. Lassítottam, kikapcsoltam a lábam. A kerék duruzsolva és recsegve megakadt, majd befeszülve húzta magát az úttesten. Leszálltam a nyeregből és azonnal észrevettem két küllőm is eltört. A srácok már messze jártak, mikor a traktor elsuhant mellettem.
Van az a pillanat, mikor a lovasnak kell áldozatot hoznia, így levettem a stoplis cipőm, a paripám a hátamra kaptam, majd leszegett fejjel és zokniban, a túrát feladva gyalog folytattam utam.
Vigasztalóan járt körbe fejemben egy gondolat, egy hét múlva újra nyeregben, majd a Balatont körbetekerem…