...
Van egy pont, egy határ mikor a szomorúság, a kedvtelenséget felveszi. Elúszni látszik minden, mint egy őszies tó selymes víztükrén egy ringatózó sárguló levél. Kétség és a sötét kezdi beborítani a lugast mögöttem, s a napforduló után érezni kezdem a rövidülést. A jó dolgok csak emlékként suhannak el előttem, s begubózom. Minden levegővétel fájdalmasabbá válik, s a levegő is egyre folytogatóbb.
Olykor feladnám az elveket, meghunyászkodnám, de elbátortalanít, hogy azzal ha ismét sárba tiprom magam visszajön-e a jó...
Remegnek a kezeim, szorongat a mellkasomban valami, s kínoz a sötét. Mennék a fény után, de az valahogy éget. Múlik minden, változik, s én csak ülök az asztal szélén a magányban. A nap utolsó sugarai is elvesznek a távoli domb mögött, s a kihűlt ételt se kívánom. Fázom, didergem a melegben, a létemben. Meredten bámulva, múlatom az időt, s várom az eljövendőt.
Vajon mit hoz a holnap? A sorokban olvasva csak találgatok. Talán a sors éles kése holnap végső sebet ejt a szívben, vagy kínoz még, s ad reményt e, hogy kétellyel gondoljak a rosszra, mely mögött megbújhat még, talán egy csöppnyi remény.
De a köd ellepi a jövőt, s a múlt dörömböl át az elmén, meg megrázva e testet, mely most a börtönöm. Vajon lehet még remény, vagy lassan közeleg a vég...