...
Ismét megragadtam a klaviatúrát. Most nem volt olyan szándékom, hogy abbahagyom az írást, a kis szedett-vedett, szerencsétlen naplóm írogatását, csak kellett kis idő.
Ismét egy fejezet, egy változás határán állok. El kell engednem a múltam a boldog perceket, a szerelmet, mely mára csak egy őrlő emlék, egy visszafogó gondolatként tépázza lelkem.
Most miután kis Nivalis-ommal beszéltem, valami megszakadt. Bár még mindig szeretem, s hiányzik, de valahogy az esti álomkép után olyan mintha tudatosodott volna valami, s hiába venném kezembe a telefont, egyszerűen nem tudnám felhívni. Értelme sem volna és nem is tudnék mit mondani neki, bár ígértem elmesélem milyen volt a tábor...
Hiányzik, de valahogy az estém már egyre kevésbé szól arról, hogy reá gondolok. Igyekszem kiölni magamból az érzést, a szerelmet, elvégre ez a változásom kulcsa. Szerettem ezt az időszakot és Ő volt az, aki megmutatta, mi ez az érzés, és hogyan lehet ezt érezni, de megmutatta hogyan is vehetik el, ráadásul nem is egyszer.
Kezd hiányozni a régi énem, aki kiröhögte a szerelmeseket, mert nem hitt ebben, hiányzik a harcos a szívemből, ki folyton a küzdelmet kereste. Próbáltam az elmúlt időszakban felébreszteni, volt rá kísérlet, de mindig ott volt a kísértés is...
Ez talán egy jó példa volt, hogy szívvel sosem szabad szeretni, mert összetörhetik a szíved, mert nem figyelsz az életre, mert elhagysz dolgokat a másikért, amik fontosak. Pokolba a szerelemmel, kezdem utálni Cupido nyilait...
Lehetek Radikális, de nem kell romantika.
Itt a nyár és a sok buli terv, a lazítás, a pihenés ötlete elszállt, miként az őszi földre hulló levél, melyet a szél felkap, s tovább repít. Érzem, hogy ahogy a melegség a szeretet távozik szívemből ismét beköszönt a tél, s fagy kezdi ellepni a régi sebeket. Érzem, hogy fáj, de ez csak pillanatnyi állapot, mert utána nem fogom érezni, csak ne legyen senki, aki ismét feléleszti a tüzet, s elolvasztja a jeget...