A zöld, a bíbor és a fekete
Sok idő telt el, mióta klaviatúrát ragadtam. Akkor még volt egy fő ok és egy biztos olvasóm.
Mára ez sajnos megváltozott. Életem egyik nehéz szakasza vette kezdetét. Már kezdett minden rendbejönni, mikor....
Egy hete még a bú vette körbe suhanc lelkem. Most a zavar eltűnt elmémből, a jó kedv ismét rámtalált, s a mai nap egy gyönyörű napsütéssel is megajándékozott.
Kicsit emészt valahol mélyen, hogy egy ember, az édesapám elment az életemből, egy másiknak pedig nem lehetek segítségére. Nagymamám nagyon idős, s próbáltam segítségére lenni a gyászban és hogy ne kelljen otthonából elköltöznie. Sajnos az élet néha feltesz egy kérdést, s döntenünk kell. Egy életet feláldozni nem könnyű, lemondani a boldogságról, a jövőről. Gondolkodtam sokat, s Orchidea könnyei között eldöntöttem. Nehéz lemondani valakiről, akihez emlékek kötnek, s boldoggá tehetném egy öregasszony utolsó éveit, de erre rámenne a sajátom.
Párszor feltettem a kérdést, önző, szar alak vagyok? Ott kéne hagynom az iskolát, feladni egy bimbózó, jövővel kecsegtető kapcsolatot? Rossz vagyok belül, ha ezeket választom?
Valakinek fizetni kell a számlát. A kérdés ki teszi meg? Egy életet leélt személy, vagy az, ki előtt még egy jövő áll...
Fura a mai nap. Apám szobája üres, a lakaásból árad a szomorúság, a gyász. Az öreg dohányfüstje lassan elhagyja a szoba zárt terét, eltűnik, mint ahogy a test melyet felemészt a lángok hada, s nem marad más, mint hamu illetve pár, kép, emlék. Egy életnek vége, egy másik elindul. Nehéz szívvel lesem az esti csillagos eget, vajon ő is ott van most? Az utolsó közös koncertünk után az égi színpadok előtt éljenzi a gitárok vad hangját, s a dobok dübörgő robaját? Vajon álmai ott teljesülnek? Bőrdzsekije, miről álmodott most övé lett végül?
Remélem büszke vagy arra az emberre, akivé lettem, s egyszer valóra válthatom álmaid, s megvédhetem emléked tiszta képét.
"Legyen az álmod szép!"