Az Álom
Ma még vissza van másfélnyi makettezés, hogy holnap csak rajzolnom kelljen este. Nem sokat alszom ma sem, szerencsére, mert olyat álmodok, amit most nem kéne. Hogy mi az oka és mi az-az álom?
Találkoztok egy lánnyal és megváltoztok. Valami érzés kezd világossá válni, a szíved hevesen ver, ha csak hangját hallgatod, ha csak reá gondolsz. De van, hogy az élet közbe szól. Én hitettem magamat azzal, hogy megváltoztathatom a sorsom, de nem vagyok isten. Csak egyszerű halandó, s halandóként most elbuktam. Persze a hiba ott volt, hogy ez nem csak az én sorsom, hanem az övé is, amire nem lehetek hatással. Pedig bármit megtennék, hogy a sorsa könyvét én írhassam. Bele írnám a legszebb álmait, s csak örömet találhatna a világban, bármerre is járna.
Szeretné az ember ilyenkor kimutatni, mit is jelent neki, de mi van akkor, ha megkérik az embert. Mi van, ha az-az ember, akit szívből szeretsz, arra kér, hogy ne szeresd, lépj túl rajta, mert...
Megtennéd? Otthagynád? vagy csak nem érdekelne az, amit mondott? A szíved hozzá fűz, a lelked eggyé válna az övével, de Ő arra kér, Ne!...
Ha nem teszed, akkor történhet bármi, de utána mondanád azt nyugodt szívvel, én bármit megtennék érted? Nem, mert ezt nem tudnád…
Ezek után hajtottam tegnap álomra fejem. Éjjel felébredtem, egy álmot láttam és ébredés után is ott volt előttem a kép. Vele voltam, találkoztunk, mert Ő arra kért, és mesélni kezdett. Szavak szóltak a bánatáról, a szomorúság lassan elhagyta a szívét. Mesélt egy versről, melyet Ő írt, már nem emlékszem a sorokra, de álmomban hallottam az egészet, és gyönyörű volt, mint Ő maga. Mikor elhalgatott, könnyek csurogtak ki a szeméből. Az út mellett sétáltunk a parkban, egy őszi délutáni kép volt. Feketés bitumenen játszott a sárgás lenyugvó nap fénye, ahogy átsütött a kopaszodó fák koronáin, a színes faleveleket, pedig lágy meleg szellő lökdöste át az út egyik végéről a másikra, néha megkavarva őket. Szomorú volt, de tökéletes, s miután a napfényétől aranyra festett utolsó könnycsepp is lecsordult arcán, átkaroltam. Magamhoz öleltem, és habár álom volt, de éreztem, ahogy a karjaimban tartom. Miután abbahagyta a sírást, éreztem valami megváltozik, a szél hirtelen lehűlt, a szemem, a szemeimnek, pedig valami baja lett. Vízcseppet éreztem arcomon gördülni, miközben a kép halványodni kezdett. Fakulttá vált szépen lassan, s felébredtem. Feküdtem az ágyamban, a sötét szobámban és felfigyeltem arra, hogy a kép álom volt, de a könny nem. Könnyes volt a szemem. Hirtelen nem értettem semmit, még most sem értem. Nem szoktam sírni, könnyek nem tudom mikor csordultak arcomon utoljára. Talán mikor még kisgyerek voltam és vidám játék közben elestem a plaszteron a játszótéren, majd könnyek közt rohantam anyukámhoz.
Nem akar úgy velem lenni, de elküldeni sem akar. Úgy tűnik valahogy fontos vagyok életében, de nem abban az értelemben. Megtenné, elküldene, mert lehet így jobb lenne nekem, és igaza van. Jobb lenne, pár napig magam alatt lennék, s szépen lassan meggyűlölném a tettéért, majd elfelejteném. Talán évek múltán eszembe jutna, egyszer találkoztam vele is és jó volt...
Nem akarom meggyűlölni, nem akarom, és nem érdemli meg. Azt mondta, azt szeretné, ha boldog lehetnék, én viszont akkor lehetek boldog, ha mellette maradhatok. Ördögi kör, nem igaz? Nem szerethetem, pedig szeretem. Állítólag pokoli az ilyet megélni, mert majd eljön a pillanat, mikor valaki mellé áll és meg fogja a kezét, megcsókolja és átöleli. Mikor majd ezt fogom látni, akkor szépen lassan meghasad a szívem.
Lehet, lehet így lesz, s megjárom a poklot, de megjárom, meg akarom járni. Ha most rögtön cserébe enyém lehetne bármelyik lány a világon, nem kellene, nem akarom, csak ezt. Ha pedig eljön a pillanat és meghasad a szívem, s megkeseredem, valahol boldog lehetek. Boldog leszek, mert Ő is az lesz, s tudni fogom, hogy valóra vált egy álom. Valóra vált annak az embernek az álma, akit a szívembe zártam örökre, s most végre boldog lehet…
Mert mi lehetne ennél fontosabb, nem igaz? ...