VII. - A Sötéttel
Ezer szirén hangja csendben,
Daluk száll a sötét éjben.
Hold fényében jár egy úton,
A végtelenben ússzon.
Kövekből rakott fényes ösvény,
Egy kis bozóton áttörvén.
Meglátja a saját testét,
Az úton belepi a sötét.
Tovább visz a köves út.
Magába folytja a bút.
Könnye cseppen a hideg földre,
Vajon látja még a Rózsahölgyet?
Vaskapu mi útját állja,
Hozzáér és csodálja.
Kitárul egy köves udvar,
Felzendül egy énekkar.
Lágy hangú hölgyek éneke,
A bús szobrok sok könnye.
Nincs senki mellette,
Egyedül jár e kertben.
Angyali szobrok fagyott társasága,
Esőcseppben hulló könnyek árja.
Az idő áll, a fény csak vibrál,
Halk morajlással szól a villám.
Felfénylik egy lépcsőn egy árny,
Rózsát formál a varázs.
Elindul a látomáshoz,
Lágyhangot csak a szél hoz.
Megérinti a kis virágot,
Nem folytja el a kíváncsiságot.
Füstként foszlik szerte,
E történés most meglepte.
Holdfénye a lépcsőre vetül,
Mely ezüstösen elé terül.
A varázs száll fel rajta,
Magával rántja és hagyja.
Körbefonja, átöleli,
Melegséggel megtölti.
Egyesével halad feljebb,
A lépcső egyre törékenyebb.
Egy lépés, egy roppanás,
Eltört a fok, mint egy rontás.
Zuhanni kezd a mélybe,
Egy árny száll épp elébe.
Formálódik, megváltozik,
Egy alakká átváltozik.
A lovag szíve ijedten dobban,
Mikor magát meglátja ottan.
Szembeállva magával,
A sötét oldalával.
Vicsorog a szörny rája,
Szeme izzik, s vörösnek látja.
Félelme, a vad vágya,
Alakot ölt, s kardját rántja.
Körbe lengi egy varázs,
Ismét előtűnik a látomás.
Egy kis Rózsa felizzik előtte,
Az árny vadul röpköd körötte.
Megérinti és fényesebb lesz,
Egy kard az, mi a Rózsából lesz.
Rózsaszínben izzó penge,
Az árny előtte ledermedve,
Elvakítja a fénye,
S oszlani kezd örvénye.
Sötét énje lép elébe,
S kardját suhintja feléje.
A sötét és rózsakard
Egymásba mar hamar.
Minden csapás egy villanás,
S dörgés kíséri a fényhatást.
Harcosként szállt szembe,
A Sötéttel, mi benne dermedt.