Too late for...
Egy döntés, egy cselekedet. A tett, hogy jó vagy rossz, azt sosem a pillanat igazolja. Először ki kell állnia az idő próbáját...
December. Tettem, amit tettem, változtatni nem tudok rajta.
Valahogy mindig visszatérnek a gondolataim a lányhoz. Ezer kérdés, miért? Hova tűnt? Ezek mellett a kétely, talán valami baj van. Néha az érzéseim átcsapnak haragba, talán jogosan, hisz megbántottak.
A barátnőm tanácsára megkerestem. Sajnos csak face-en tudtam üzenni, hisz a telefonszámát még tavaly kitöröltem haragomban.
Izgatottan vártam a választ. Teltek a napok, melyek lassan egy hétté álltak össze, de reakció nem jött. Meg se nézte, akkor hogy válaszolt volna? Ismét itt tartok, keringek egy probléma körül, a választ keresem, vajon mi történhetett tavaly?
Reggel kicsit tovább maradtam ágyban. Fárasztó volt az éjszakázás, és ha belegondolok, hogy ma is kell! Ha meló van, akkor dolgozni kell...
Ott feküdtem a túlpörgetett éjszaka után, miközben a nap első sugarai már besütöttek a szobába. Gondolataim a lányon jártak. Jósoltattam már róla párszor és mindig egyhangú választ kaptam. "Egy viszonzott szerelem van kivirágzóban", mindig pozitív képet festettek a válaszok, de mintha mégse ez lenne. Talán csak a sors játszik az érzéseimmel.
Felvettem a telefont.
- Megint idióta frissítések. Utálom.
Egyszer egy hiba üzenetet kapok. Megtelt a memória.
- Remek. Megint törölgethetek, csak nem tudom mit. Állítom, néha csak szívatásból random benyomja nekem. De ez van, néha rendet kell tenni az asztalon és törölni pár dolgot.
Végeztem a karbantartást, mikor random gondoltam egyet, benézek a hívás infóba.
- Jesszus mennyi szám, lehetne mit törölgetni.
Lassan elkezdtem átlapozgatni. Értelmetlenül nézegettem a feljegyzések. Nem kerestem semmit, csak néztem a számokat céltalan...
Egy ismeretlen mobilszám. Ki ez? Elvileg ki kéne írnia a nevet, de nem volt semmi. Vajon kié? Megnéztem a dátumot. December, pont az a perc amikor megcsörgetett a lány. Így adta oda a számát. Ez az ő száma.
Ez véletlen lenne? Létezik a sors? Lehet, így volt megírva? Miért kerül folyton elém a neve, az emléke? Egyáltalán mit kezdjek a számmal? Töröljem megint? Vajon miért most találtam meg?
Mintha semmi nem engedné, hogy feledjem. Egy hete beszélni akarok vele, most meg random megtalálom a számát.
Írtam a barátnőmnek, vajon ő is annyira meglepődik? A válasz hamar jött.
- Ez a jel, itt az ideje hívni!
Délelőtt elment egy sms, majd este fele felhívtam. Hangja nyomott és szomorkás volt, de mintha örült volna hívásomnak.
- Nem akarok rád haragudni. Nem akarok veled rosszban lenni.
Mély hallgatással kísérte szavaim. Talán beszélhetnénk, de most nem ér rá, elutazik. Valami baj van, érzem, hallom a válaszain.
- Majd visszajövök, megcsörgetlek.
Örültem, hogy hallottam felőle. Jó volt hallani lágy, simogató, édesgető hangját. Arcát sajnos nem láthattam, szemébe nem nézhettem, mosolyát nem csodálhattam, de jó érzés volt hallani felőle. Csak elszomorított. Elszomorított a nyomás, egy árny rosszalló sugallata, mely válaszaiban visszhangzott. Megéreztem, gondoltam rá még tavaly is, hogy valami baj van, csak... Csak hülye voltam, mert fontosabb volt férfias önbecsülésem, fontosabb volt az akaratos, nyomulós énem elengedése, a helyett, hogy figyeljek rá, hogy egyszerűen megkérdezzem:
- Mi a baj?
Megígérte megkeres. Várnám is a hívását, de tudom, soha nem következik be. Legalábbis itt és most nem. Talán máskor, majd egy másik helyen. Szavai kedves, kimondatlan elutasítást hordoznak hátukon, de nem bánom. Örülök, mert még egyszer, még utoljára hallottam a hangját. Kedvesen és őszintén szálltak szavai felém még egyszer, még utoljára...
Talán ez a sorsom. Talán ilyen az életem. Nem lehetek együtt azokkal, akiket szeretek, el kell engednem őket. Az utam sötét és árnyakkal teli, egy hosszú magányos vágta, melybe másokat belerángatni, talán vétek volna...
Mióta ezen filózok, kezd visszatérni minden. A céljaim egyre világosabbak, kedvem, közérzetem napról napra jobb, habár a sebhelyeket örökre hordani fogom testemen és lelkemen egyaránt...