Távoli farkasok
A neten bóklásztam unalmamban. Az enyémhez hasonló blogokat lapozgattam. Az egyikre felmenve fura érzésem támadt. A dizájn nem volt csicsa, szolid, egyszerű, korrekt szerkesztés volt. Fehér háttéren fekete kövér betűk. A fejlécen egy rövid idézet, melyet a készítő maga készíthetett. Reménykeltő sorok voltak. A fejlécen a kép egy erdőben lévő mohás sziklát ábrázolt. A weblap tetejét áthatotta valami nyugodt és meghitt természet.
Bárcsak. A legutolsó bejegyzés címe. Dátuma lassan féléves lehet, már virtuális por és pókháló lepte be, oly régóta érintetlen.
A sorokat olvasva ismerős érzések kerítettek hatalmukba.
„Valamiért annyira egyedül érzem magam. A szeretteim nem értenek meg, új barátokat már nagyon rég óta nem szereztem, olyan, mintha mindenki mellett csak elsétálnék.”
A középiskolás éveim alatt éreztem így. Kitaszítottként, magamra maradva tengettem a napokat és vártam a ballagást, reménykedtem, egy újabb boldogabb életben.
„Nem tudom, mit tehetnék ellene, ugyanis úgy érzem, nem feltétlenül nekem kellene megváltoznom.”
Emlékszem, mikor az osztályfőnök magához hivatott beszélgetni. Látta, hogy eltávolodtak tőlem és én is tőlük. Remek ötlete, hogy próbáljak megváltozni. De min kéne változtatnom? Nem arról van mindig szó, hogy fogadjuk el a másikat olyannak, amilyen? Akkor mit jelentettek ezek a szent beszédek? Én fogadjak el mindenkit, de engem senki nem képes?
„Tudom, hogy jobbnak kéne lennem, rengeteg dologhoz suta és ügyetlen vagyok, de rossz szándék sosem vezérelt.”
Mindig a szívemre hallgattam, ha tettem olyat, amivel másokat megbántottam, belül mindig emésztettem magam, mikor az illető már rég túltette magát, akkor is.
„Éppen ezért fáj annyira, hogy bántanak. Igen, bántanak, és ennek a jogosulatlansága annyira elkeserít, hogy még jobban magamba zárkózok.”
Emlékszem, amikor először gitározni kezdtem, mikor az éjszakákban a ködös, sötét utcákon bóklásztam, ily gyötrő érzések közepette. Azt hittem akkor, ott, hogy ezzel egyedül vagyok.
„Valamit elvesztettem, és úgy érzem, nem is igen fogom már visszakapni. Bárcsak a régi lehetnék. Bárcsak újra angyal lehetnék.”
Ezekkel a szomorú sorokkal zárul a bejegyzés.
…Szótlanul ültem a gép előtt, meredten nézve a sorokat, egy Holdfarkas emlékeit…
Azóta másik blogon is olvastam hasonlót. Miért van az, hogy azok, akik más mellé állnak, kik mindenkit őszintén meghallgatnak, kik valóban őszinték, azokat eltiporja a társadalom? Mikor nekik lenne szükségük segítségre, mindenki hátat fordít. Ők ilyenkor senkinek sem fontosak. A tanárok, a példaképek olyan nagy szavakkal dobálóznak, mégis valahogy az ellentettje érvényesül, bármerre nézek. Hol a hiba?
Hozzám hasonló magányos farkasok, utatok bármerre is visz, és bárhol vagytok, tudjátok, hogy nem vagytok egyedül. Még ha tőletek oly távol is, de vannak hozzátok hasonlók, magányosak.
„A távoli erdők rejtekén, nyílt mezők sík ölén,
vad sziklák peremén, vagy lágy füvek keblén,
a holdfény idején, de csak mikor telihold ragyog.
Távoli magányos farkasok hallassátok hangotok,
így nem maradtok magatok.”
Egy magányos farkas: Wilk