Running Wild - Resilient - 2013
Az előző albumhoz képest erről már több jó szót lehetett olvasni a kritikákban. Az előző album után kicsit bizakodva vetettem bele magam...
12 szám van a Track listában. A borító immár kicsit eseménydúsabb. Bár számomra a Shadowmaker-nél nem bírt nagyobb befolyással, a kritika szerint gyengébb borító, most pedig kicsit legalább kielégítették a kívánalmakat.
Solders of Fortune a lemez első száma. Ez már szerintem hasonlít a régi Running Wild-re, még is inkább szerintem a nagyobb számok árnyékában van. Végülis nem gond, bevezetésnek tökéletes, nem kell rögötn ellőni a legjobb lapokat.
A második szám a Resilient. Izmos riffel indít egy középtempós szám. Különösebb ebben sincs, egy jó féle metal nóta. A szóló terjengős. Nem az-az áll leesős, de ezt lehet hallgatni.
A sorban a harmadik az Adventure Highway. Nem tudom, de ennél a számnál csak nekem van egy fajta Judas Priest - Hell Bent For Lether-es áthallásom? A számmal megint nincs bajom, sőt ez jobb, mint az előző album számainak többsége, de én valahogy ismét mást vártam.
A negyedik szám a The Drift. Na ez már kezd az lenni, mint ami nekem kéne, de valahogy még nem az igazi. A jobb kezdés után kicsit mintha elvinné más felé.
Az ötödik Desert Rose az album első lágyabb száma. Persze ez inkább csak az egyik gitár dallamából jönne át, de a nehéz gitárok ismét felsorakoznak mögé így a lágyságot felváltja egy feszítő, kemény kíséret. Ez jól sikerült szám, van benne minden, ami a füleimnek kell.
Fireheart a következő a sorban. Az albumról a kedvenc nótám. Nekem ez tetszett legjobban, a sorban. Igazából nincs is miről beszélni, csak hallgatni kell és csápolni.
A lendület töretlenül kerül át a hetedik számra Run Riot. Nem lassít Rolf, bár ez a szám inkább slágeros nóta, de ilyenekkel lehet színesíteni az albumot. Az megint más kérdés, hogy ez messze van a számomra kedvelt Running Wild himnuszoktól, de ennek ellenére jó a szám.
A Down To The Wire-nél már a füleim várnának egy visszatérést, de sajnos ismét másfelé kalandozunk. A számmal megint nincs gond, leszámítva, hogy mást szeretnék hallani. Tömör zene, együtt van minden, kócolódik a húr a szólóknál, de..
A Crystal Gold a remek kezdő riff ellenére nekem olyan, mint az album eleji számok. Valahogy a középszerűségben van. Végül is megint az a helyzet, hogy a szám jó. Tömör a zene itt is, de valahogy megint más vizekre tévedt az öreg tengeri medve.
A feszítés és keménység a tízedik számra kicsit alább hagy. Itt találkozunk egy lágy, borongós számmal a Bloody Island-el. Legalábbis a kezdésnél. Mint anno a Lions of the See-nél itt is belecsap a húrokba a 1,5 perces kezdés után. A szám jó és örülök, hogy végre valami olyasmit kapok, amit várnék. A gond viszont az, hogy inkább hangzik egy visszaemlékezős merengésnek, mint valami újabb alkotásnak. Ismerős riffek, dallamok keveregnek. Szólózás az van a számban jó hosszan. Talán ha esetleg kicsit felpörgött volna, a dobot kicsit keményebbre a gitárok mellé, vagy elé helyezi, s nem a háttérben zötyögteti, s talán a 10 perces hosszúságot leveszi a felére, két harmadára, talán jobb lett volna. Persze ez csak filózás...
A tizenegyedik szám a Payola & Shenanigans. Megint egy átlagban mozgó szám.
Az album szárása pedig a Premonition. Megint ismerős riff, és maradunk a középszerűségnél.
A kritika nem írt rosszat erről az albumról, s talán tényleg kis időt kéne adni a számoknak. Mindenesetre ez már nem a régi Running Wild. A számok nem rosszak, van bennük potenciál, de sok az útkeresés, elkalandozgatás, az album végére pedig elfogy minden. Azt viszont nem tudom megemészteni, hogy miért szükséges. Egy frissen összeállt névtelen bandától egy remek anyag lenne ez a két album, de visszatérésnek, vagy esetleg egy merengésnek kevés és nem is utóbbi felé mozgunk. Ahogy a kritikák írták, ha valaki most találkozik először az együttessel, ismerkedésnek jók a dalok, de a régi tengerészek mást várnak, s amíg nem evezünk ismerős vizekre, addig megmaradnak a régi himnuszok.
Lehet át is rágom magam e kitekintés után, hogy mis is volt, ami megfogott a Running Wild-ben...
Wilk