Olykor...
„A nap az égen magasan jár
Országúton az aszfalt betyár.
Vére forr, s szíve dobban
Átsuhan a belvárosban.
Pörög a lába,
hajtja a vágya.
Kint az úton, lenn vidéken,
Egy nagy domb lágy ölében.
Erdő mellett kis pataknál,
Tán az Orfűi tavaknál.
A napfénye a vízen csillan,
A pillanat, s táj csak elillan.
Halkan szuszog a hegyre fel,
Legközelebb több lendület kell!
Pörög a láb, s vele a pedál,
Váltó kattog, de a lánc se áll.
Az izzadság cseppjei,
a fájdalom percei.
Újabb húzás, majd rátolás,
Recseg a gép, hisz nagy a nyomás.
A dombtetőre érve,
Felpörög a térde.
Éles kanyar, mélyre döntés,
Felharsan egy vad üvöltés.
Dombhátán a széllel szemben,
Hogy mehetnék sebesebben?
Adrenalin, s végsebesség
Lehet ez már betegesség.
Vad tájakon, az országúton,
Egy idő után túl a csúcson.
Dombtetőről a távoli táj,
A látvány, mint valami bűbáj.
Egy országúti őrjárat,
Feszesen fogd a gyeplőszárat!
A határt érve megfordul,
Múltat, s jelent hátrahagyva, büszkeséggel visszaindul…”
Wilk
Számomra ez a kerékpározás. Olykor a szabadság, a végtelen országút, a fülembe zúgó menetszél, a meredek dombok és lankás lejtők…
…és a kedvenc tavam.
