Két világ között
Mit írhatnék, nem is tudom. Újra bizakodni kezdtem, és minden megint kezdett összeállni. Aztán a sulis kezdés bekavart, majd a tegnapi délután...
Hétfőn beszéltem egy ismerőssel. Kikészült a hétvégén, mert a barátja megcsalta. Elsírta a bánatát, próbáltam vigasztalni, bíztatni, meghallgattam. A kapcsolatok alapja a bizalom, ha ez a tartóoszlop hiányzik, úgy dől össze minden, mint a kártyavár. A távkapcsolatoknál pedig ez az, ami igazán próbára van téve. Sajnálom, kedves lány és nagyon aranyos, nem értem a srácot miért csinálta ezt, de remélem, minden helyre jön. Múlt héten egy hasonló történet zajlott le. Épp vicces kedvemben voltam, majd kiderült rátapintottam a lényegre. Egy másik ismerősöm pont egy szakítás után volt. Egy közeli barátom is hasonló kételyek között leng, mert a társa elzárkózó típus mikor vele van, egyébként meg olyan, mintha másoknak pedig könnyedén megnyílna.
Hát a kedd se volt valami vidám nap. A sulis kavarás kiborított reggel, de még is jókedvűen, kicsit izgatottan kezdtem készülni a délutáni találkára. Vasárnap pontosítottuk és nagyon vártam. December óta nem láttam, azóta voltam miatta szomorú, dühös és aggódtam is. Talán kapok egy új esélyt, talán most minden jól fog alakulni.
A könnyű ebéd után tusoltam, borotválkoztam. Kiválasztottam egy frankó ruhát, egy finom kölnit, meg dezodort. Kicsit lehuppantam a gép elé zenét hallgatni, átgondolni a délutánt. Bár tél van, de lehet, elmehetnénk fagyizni. Nem szokványos dolog, de valahogy megkívántam. Körülöttünk 20cm-is hó mi meg fagyit nyalogatunk, már szinte poén. Vagy esetleg egy forró teával ki mehetnénk a parkba, az talán még romantikusabb, közben megbeszélhetnénk sok mindent.
Indulás előtt kaptam egy sms-t. "Ne haragudj, de anyu miatt nem tudok bemenni"
Csak ültem olvasva a sorokat. Párszor átolvastam a hosszú üzenetet, melyben minden mondat tartalmazta a "ne haragudj" és a "bocsánat" szavakat. Visszaírtam reménykedve egy sms-t. Akár tíz percre is ha találkoznánk, nekem annyi is elég lenne, de nem jött válasz. Felöltöztem, majd mégis elindultam Pécsre. A busz kivételesen hamar beért. Lassan és céltalanul elindultam, lábam kivitt uránvárosba. A város most a megszokotthoz képest nagyon csendes volt. Jártak az autók, emberek is mászkáltak a sötétedő utcákon, de valami még is más volt.
A zene halkan szólt a füleimbe, Scorpions egy régebbi albuma, véletlen került a kezembe, ezer éve nem hallgattam. A legérdekesebb dolog az volt, míg a járdákat koptattam, hogy nem voltam dühös. Máskor már a teljes elkeseredettség miatt felrobbantam volna őrjöngésem közepette. Most, valahogy mégsem. Nem voltam mérges, sem dühös, még a bánat is elkerült. Olyan érzés volt, mintha csak úgy lennék, mintha semmi nem lenne. Nem érzek semmit, csak ürességet, egy tátongó űrt. A lelkem, mintha meghalt volna és belül nem lenne semmi...
Mikor visszaindultam már kezdett sötétedni. Lassan kigyúltak az utcai fények, melyek szép sárgás lepelbe öltöztették, az egyre kihaló havas városi utcákat. Kicsit fázni kezdtem, de a kabátomat még mindig nem gomboltam össze. Gondolataim máshol jártak és velük együtt én is egy másik világban.
Mi történik? Szakítások, megcsalások, veszekedések vesznek körbe. Próbálok a saját démonaimtól szabadulni, de mégis hova mehetnék, hisz akármerre nézek, mindenhol ugyanazt látom. Széthulló kapcsolatok, eltévedt, összezavart lelkek, engem is ellep az árny, melytől nem tudok szabadulni és még én próbálok vigasztalni, tanácsot adni. Régen minden olyan egyszerű volt, most minden bonyolult, értelmezhetetlen.
Eszembe jutott a közép sulis évek. Amikor fejemhez vágták, hogy változzak meg, mert így nem fogadnak el. Most tényleg velem van a baj? De mi a baj velem? Ha tartózkodó és kételkedő vagyok, akkor mindenki elkerül, ha őszinte és megnyílok másoknak, akkor kihasználják és játszanak velem. Nem lehet azzal se vádolni, hogy nem tudom, mit akarok, mert tudom. A decemberi lányt akarom, vele szeretnék lenni, a bowlingos, ő csak barát. De, ha csak játszik velem, akkor fussak a végtelenségig utána, miközben a másik oldalról, valószínűleg mindent megkapnék, még ha érzéseket viszonozni nem is tudnám? Melyik a járható és jó út? Valóban ennyire plátói az egész?
Ha felejteni akarok, nem megy. Bár nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy emlékek sora gátolja, de még a számát se tudtam kitörölni, mert az is előkerült. Ha közelednék, akkor ezer gátló tényező áll közénk. Valahogy képtelenség egyeztetni, vagy az időjárás, vagy egy fontosabb program, suli kavar közbe. Ha létezik a sors és jelezni akar, akkor mit akar? Olyan, mintha ő sem tudná eldönteni.
Lett volna egy Villányi borkóstoló túra, ahova elhívtam volna, de mire megkérdeztem volna, már késő volt. Tavaly volt egy mecseki túra, amiről szintén lekéstem, mert nem volt lehetőség. Most lenne egy bál. Életem első bálja, mert még soha nem voltam. Még a szalagavató is kimaradt, nem mintha hiányozna, de most szerettem volna elmenni és szerettem volna, ha Ő kísért volna el. De úgy érzem erről is lemaradtam. Mehetnék egyedül, de az nem lenne olyan. Persze lesznek még más srácok, akik kísérő nélkül mennek, de az mégis milyen. Persze talán össze tudnék valakit szedni, talán a bowlingos lány eljönne, de...
Ma egy átfilózott éjszaka után, talán egy kisebb megfázással keltem. Még mindig nem tudom hova tovább. Most olyan, mintha egy hullámvasúton lennék. Olyan, mintha két világ között elakadtam volna...
…ami viszont elkeserít, hogy itt a január vége és még mindig nem találom a helyem…