Ismét telnek...
Tegnap este nem sokat aludtam, talán pár órát. Csak forgolódtam miközben a szemem le volt hunyva, de aludni nem tudtam, miközben a gondolataim közt úsztam. Úsztam dehogy, vergődtem, egy Lány, a Lány s tettemen merengtem…
„Ismét telnek a hosszú napok,
s felőled megint nem hallok.
Barátságot ígértem,
hisz a sors ellenem lépett,
Nem engedett hozzád közel,
s erővel lökött tőled el.
Tudom, belül egy szörny vagyok,
Hisz egy másik lánnyal találkozok.
De mikor vele vagyok,
Tudd, akkor is Rád gondolok.
Hiányzik a lágy hangod,
a fogszabályzós mosolyod.
A barna szemeid,
az a turcsi kis orrod.
Csak az, az egy gondom,
hogy a szívemet nem hallod.
Harcos lelkem kettészakadt,
mikor decemberben megláttalak.
Egyik álmokat szőtt rólad,
a lelkem jege ettől olvadt.
A másik fele a sötétbe veszett,
s árnyként fölöttem lebegett.
E két világ között,
az énem végleg elveszett.
Szavak tették rám a bilincset,
még ma is ellenzik a tettemet.
De még mindig itt vagyok neked,
s ha engednéd, megfognám a kezed.
Ígérhetnék neked bármit,
az ég alattit, akármit,
De nem teszem, s csak várok,
Tőled egy hangra, egy jelre vágyok.
Nem vagyok olyan, mint mások!
Nem tudom feladni ezt az álmot!
Szavakat nehezen találom párszor,
s szókeresőt játszok Veled, de hányszor?
Semmi nem lehet tökéletes,
de tökéletlenséggel lehet különleges!
Szívem adom érted,
a lelkemet áldozom néked.
Csak ölelj meg egyszer, s szoríts magadhoz,
ajkad érintsd majd az ajkamhoz,
S sorsom haragja sújtson akár,
de egy percre is a karjaimban voltál.”
Mi történhet az emberrel, akinek nem tetszik a sorsa. Ha erővel megváltoztatom a történést, akkor annak mi lesz a következménye. Nem tudom elfogadni ezt a helyzetet, nem megy, nem tudom feladni. Ezért gonosz a lelkem? Ezért büntetést érdemlek?