Helyzetjelentés
Mit is mondhatnék? Régen volt ekkora kapkodás az életemben. Egyszerre három épületen dolgozok, nem is beszélve a pályázatról. Kezd kicsúszni az idő a kezeimből, pedig dolgozok keményen. Néha azért rám kacsint Fortuna, de akkor valami másik probléma merül fel. Nem jó ez így... persze lehet ez most csak a hitem próbája...
Szombaton végre megkaptam a terveket, így elkezdhettem modellezni. Jó három hete vártam erre. Mindig megkaptam, hogy ráérünk, de most 7-éig sürget az idő. Vasárnap egyszerre dolgoztam a sulis feladatokon. Mindennel haladtam egy picit, amolyan elfogadható szintre. Este 11-kor jött a telefon. Holnap analízis leadás. Leszúrtak miért nem kerestem meg az illetőt. Kerestem és kértem is az órai anyagot, csak nem jött... Az aznapi edzés és a sok munka leszívott, így csak az ágynak estem neki. Pár óra alvás után, mely alatt is folyamat járt az agyam, elkezdtem a munkát. Nem nulláról indultam, de amim volt az szinte semmi. 5 órám volt az egészre, de ennyi idő alatt mégis milyen munkát lehet kiadni a kézből? Elárulom, ilyet még nem adtam ki soha..
A napom már úgyis olyan volt, de meglepetésként ért, hogy a szerkes munkám még mindig töretlen sikert arat. Kicsit jobb hangulatban indultam leadni az analízist. Persze a kollégák fitymáló megjegyzése nem került el. Lenéző tekintetek, okoskodó megjegyzések, a vicc pedig, hogy az dumál mindig, akiről tudnék én is mondani, mert azért ő sem "fasza gyerek".
A leadásnál a tanár szaporán lapozgatta munkám. Gondoltam kérdéssel megtöröm a csendet. Bár ne tettem volna. Jött a válasza:
- Az a helyzet, hogy három napja nem aludtam, így ilyenen már fel sem akadok.
Ajaj. Nem akartam mondani, hogy én sem alszom ennyi ideje, de így is örülhettem, hogy ennyivel megúsztam.
Hazafele felhívtam a decemberi Lányt. Hangja elmosódott, szomorkás. Végül leteperte a betegség. Az az esti pár szó, mit váltottunk, meg a hangjának édes simogatása, picit jobb kedvre derített...
Hazaérve ihletem is támadt egy pársorosra. Húgom aggódva kérdezett a másik lányról, de mikor elmondtam a telefont, csak fitymálóan nézett és hümmögött. Valahol lehet igaza van, hagynom kéne az egészet, de ha egyrészről köt a szavam a barátsághoz, és az érzéseim, sem változtak? Lehet idióta vagyok, kívülről nem látom magam, így ezt nem tudom megítélni, csak azt tudom, december óta más lettem...
Ilyen hangulatban keltem ma, kedden is. A nap amolyan átlagosan elment, semmi extra. Suliba sikerült a mai dolgokat elintézni, az óra is elment, panaszom nem lehet. Hazafele megint felhívtam. Ki kell mennem terepre felmérni és a helyszín közel van hozzá. Gondoltam, ha jobban lesz, meg rá is ér akkor kis időre találkozhatnánk. Persze megint falnak csapódtam... Terveztem, hogy most végre tényleg személyesen adnék Neki egy verset, de megint nem jön össze. Bár lehet nem is kéne versekkel zaklatni. De az előző tetszett neki és valahogy mintha egyre jobban sikerülnének. Persze tudom, mit mondanának a remek ellenző támogatóim.
A kérdés, hogy kell-e rájuk hallgatnom? Hisz nekik megvan mindenük, az én érzéseimet nem értik, és mikor hallgatok szavukra, úgy járok többnyire, mint a múlt héten...