I. - Farkas és a Hold
Távoli erdők rejtekén,
Vad vidékek sík ölén,
Hol ezüst hegyek az eget metszik,
Ahol az árny mindig megtelepszik,
Szirtek és sziklák között,
Egy odúba egy fenevad költözött
Csapzott bunda, sebek, hegek,
Harc az mi őt megedzette.
Szél és vihar megtépázta,
Jég elverte s megszenvedte.
Lelke mélyén a tudat,
Nem feledhetjük múltunkat.
A múltat, mely a jelenhez köt,
Jövőt formál, meg erkölcsöt.
Árnyak mellett, dombok mögött,
Az út, mi a lelket meggyötört,
Nincs vigasza, nincs támasza,
Az útját csak egyedül járta.
Derűs éjjelen a szirtre lépett,
A csillagos égre felnézett.
Hold és a pitvara,
Az eget festi nyugatra.
A fák fejével a szellő játszik,
S árny a földön korcsolyázik.
A hold tanúja, kívánsága,
Lelkét vinné vásárra.
Egyedüllét, s magány után,
Legyen túl a tragédián.
Nem vágyik hát másra,
Csak egy szerető, mosolygó társra.
Hold hallgatja szépen csendben,
A hang a csöndben felfedetlen.
Szél a szavát messze viszi,
S könny fátyollal elengedi.
Visszabújik a rejtekbe,
Kívánságát rejtegetve.
Hisz nem lehet jele,
Hogy lelke este megremeg,
Mivé lenne büszkesége,
A fenevad erénye,
Ha látná ellen eme percben,
Az érzések közt szenvedve.
Odújába lépve,
Felfénylik a Hold képe.
Megvilágít erdőt, mezőt,
Hegyormot és sík vidéket.
Ezer csillag világa,
Mint kis tündérek tánca.
Táncolnak az égen,
Varázs száll a szélben,
Út nyílik a sziklák között,
Bozótban az erdő mögött.
Sok lépésre innen,
Egy városig ellibben.
Kialszanak a fények,
A csillagok is aludni térnek,
Hold világa eltompul,
Amint a napszekér az égbe tódul.
Megváltozik a világ,
s megnyílik megannyi virág...