Egy Vele álmodott séta
Indulatos vagyok és a szívem sokszor fagyos. Sok minden ért életem során, ezért a dolgok mögött sokszor sejtek rosszat. Sajnos nem tudom, hogy jól teszem-e, ha újra engedek és a történtek ellenére tiszta szívből folytatom a decemberi kapcsolatot. Egyben biztos vagyok, akármi lesz a vége, valami meg fog bennem változni...
Beszéltem vele telefonon. A nagy havazás és a késői egyeztetés miatt nem tudtam bemenni hozzá. Sajnos a komoly beszélgetés még várat magára jövő hét keddig. Pár sort váltottunk face-en is.
Neki sem megy minden gördülékenyen, de szavait idézve: "Fő a pozitív életszemlélet." Lehet, adok egy új esélyt, elvégre, ha igaz, amit a szavai rejtenek, a sok szomorúság, ami vele is megtörtént. Hallani a hangján, szinte érzem, mikor beszélünk.
Tavaly nem tudta élvezni a havat, így fürkészve a szavait kérdeztem, idén akkor pótolja-e. Válasza szomorúan, de egyértelműen:
- Nem hiányzott/ nem szerettem volna bepótolni, bár a táj látványa gyönyörű.
Hirtelen belém tört a vágy. Ha most itt lenne velem, bárcsak itt lenne mellettem, elvinném pár helyre, ami neki biztos tetszene.
- Sajnos nem vagy itt, pedig szívesen elvinnélek egy-két helyre. De tudod mit? Ez most ne legyen akadály, megmutatom.
- Biztos... ^^:) És hogy tervezed? :)
A késői ebédet gyorsan belapátoltam, majd sietve magamra kaptam valami meleg ruhát és elkértem a vater fényképezőjét. Anyámat ismét idegeskedve hagytam hátra. Nem tetszett neki, hogy a szombati ebéd után elmegyek, főleg, hogy rokon jönne látogatóba. Sajna nem érdekel, most nincs hangulatom a lenéző rokonom viselkedéséhez.
Hamar kiértem a kertekhez, a város határába. A dombtetőn, az erdő szélén van egy titkos hely. Átvágtam a szűz havon és a látványba gyönyörködve sorra készítettem a képeket. Gyors léptekbe folytattam az utam tovább, a város mögötti tavak felé. Néhol a kertek között, néhol az erdő szélén vezetett egy erdei havas út, dombokon fel, s dombokon alá.
Nyugodt természet csendjei, havas fák lombjai, kisebb tisztások a havas lepel alatt, pár fagyöngy, néhány kibúvó zöld hajtás. Amerre mentem ezer és ezer szebbnél szebb beállítás kívánta, hogy fotó készüljön róluk. Kattogtattam is. A hó néhol térdig ért, néhol alig bokáig, néha feltámadt egy hidegebb szellő. Siettem, hisz hosszú út állt előttem. Nagy táv és kevés idő. Lassan kiértem a tavakhoz. A látványt szebbnek képzeltem. Sajnos a borús idő miatt komor képet festett a völgy, de sebaj, viszont talán fel kéne menni a dombra. A dombtető nyáron szántó, most csak egy hófödte kietlen rét. Felérve a tetőre gyönyörű volt a látvány.
A tavak a völgyben haragos zöld színben pompáztak, mellettük az erdő fáinak kopár lombjai és a fehér dombok a távolban, meg a felhős, de néhol kékesen áttetsző ég. Mintha máshol lennék, nem itt, távol gondoktól, távol bánattól, egy nyugodt, meghitt, és békés helyen, egyedül, de mégis valakivel.
Hazafele még készült pár kép. Az ég lassan piroslani kezdett a látóhatáron, ahogy a nap a felhők mögül lassan kezdett előbújni a horizonton. Sajnos pár helyet ki kellett hagynom. Anyám türelme is véges és ennél jobban nem haragítanám fel. Haza érve gyorsan lementettem a képeket, majd figyelmes lettem valamire. Egy sárgás folt volt a falon. Az ablakon keresztül verődött a szobám belső felébe egy fénysugár, mely még a függönyön is áttört. Elhúztam a függönyt, és kitekintettem. A táj arany színben pompázott, ahogy a nap utolsó erőlködésében ezen a napon utoljára átszínezett mindent. Pompa, gazdagság, melegség, de még mire várok, gyorsan pár képet! Miután az utolsó is elkészült, a nap eltűnt a horizonton, csak valami vöröses nyalábot hagyva az égbolt alján. Gyönyörű volt.
Este fele, mikor a vendégek kiléptek az ajtón, egy levelet írtam.
- Csak kis fantázia kérdése az egész. :P Csak hunyd le a szemed és képzeld el, hogy itt vagy velem. Együtt megyünk fel a dombokra, miközben talpunk alatt halkan ropog a térdig érő hó. Minden légzésnél látszik a leheletünk, miközben lágy, hideg, téli szellő simogatja kipirosodott arcod. Kicsit reszketsz, de ez hamar elmúlik, mikor együtt nézzük a dombtetőről, ahogy a nap arany sugarai sárgás lepelbe öltöztetik a fehér tájat, mialatt a nap lassan alászáll a távoli dombok mögött... Látod mégis megérte bepótolni. :)
- Wáuu *.* de szép, sőt gyönyörű képek, tényleg élmény lett volna. de elképzeltem :)^^ köszönöm..!:) :$
Olvasva a választ öröm töltötte el a szívem, hisz most tudtam meg, hogy ott volt ő is velem, ezen az úton. Csak mosolyogtam a monitort bámulva, fagyos szívem mégse annyira jeges, mert már valaki lassan, de felolvasztotta.
Én köszönöm Neked!
Wilk