Az utazás
Sebesen szedtem a lépteim az utolsó pár méteren. Még az utolsó pillanatban elértem a legutolsó buszt. Az első szabad helyet be is foglaltam a sofőr mögött. A zenével együtt a busz is elstartolt a sötét állomásról, mely a nappali órákban az életszíntere. Diákok, veszekedve tolongnak az idősekkel a buszra, buszok őrjöngő kavalkádja pöfög, ahogy az induló és érkező járatok váltják egymást. Most, csak egy újabb kihalt rész a városban, hol égnek a fények, de tátong az üresség. Minden mozdulatlan, nyugodt, s kihalt…
Kényelmesen lecsúsztam a székben, hátradőltem, fejemet a támlának támasztva lehunytam a szemem s elmerengtem a hazaúton, mi is történt ezen az éjszakán...
A motor zúgása és a zötyögés közepette egyre inkább ellazultam a sötét buszon. A szemem előtti sötétet felváltották a lassan felvillanó gondolatok, emlékképek vibrálós, mosódott látomásai. Lassan elkezdtem utazni, a buszon hazafele, a múlt homályos és árnyas világába, az emlékeimbe, melyek a jelen határa mögött tornyosuló hegyek völgyében fekszenek, hol a szép, szebb, a rossz pedig talán egyszer megszépülhet...
"Mennyivel jobbak volnánk, ha nem félnénk attól, hogy becsapnak minket."
Jules Renard
Előző mozgalmas este után nem sok kedvem volt, ehhez a randihoz. Ott a kertek alatt éreztem azt, mintha most vesztettem volna el mindent és ezt nem másnak, csak magamnak köszönhettem. A döntés az enyém volt, de mindig félve a csalódástól, én tettem tönkre, amit tönkre lehetett...
Beérve Pécsre vártam a bowlingos Lányra. Fel s alá jártam a buszmegállóban, s közben az előző esti beszélgetés szava suhantak át gondolataim között, miközben sötét árnyas alakok mentek el mellettem, kik kiöltözve a hangversenyre siettek.
Lassan megérkezett. Már messziről kiszúrtam, a járása alapján. Rajta sötétzöldes, szinte fekete kigombolt kabát, alatta szép fehér blúz, és sötét farmer, a lábán fekete magas sarkú. A ruhája egyszerű volt, de mégis az összhatás kiemelte szép, vonzó nőies alakját.
Elindultunk, s közben beszélgettünk. Hangverseny terembe érve letettük kabátunk a ruhatárba. A kezdésig körbesétáltuk az épületet. Gyönyörű modern kialakítású, éles szerkesztésű folyosók és terek váltották egymást. Kettesbe végigjártuk az egészet, miközben szakmai szemmel próbáltuk az összhatást, a koncepciót elemezni. Az első romantikus alkalom, hogy megcsókoljam itt volt. De kihagytam, tudatosan nem akartam, nem lett volna értelme, nem szívből adtam volna...
Lassan beültünk a nézőtérre. Walzer and Love volt a műsor címe, melyet elektromos orgonán adott elő egy művész. Az első a bécsi keringő volt. Elmondott két történetet az eredetéről, miért kék Duna keringő.
"...Ha két szerelmes a Duna partjára áll és a víz szürkés hullámai kékes színűvé válnak, a szerelmük örökké tart majd..."
Tőrként szúrt szíven a mondatok közben egy felismerés, egy emlék. Egyből beugrott a decemberi Lány arca, s mosolya...
A műsor egésze alatt feszéjezve éreztem magam, főleg mikor a szünet után a Love rész következett. Kijelző vászonra, melyre vetítettek, olykor táncoló hölgyek, vagy párok kerültek. Néztem őket, de látásom elhomályosította a gondolat, mely a Lány körül keringett. A műsor jó volt, de rám olyan hatást gyakorolt, mint valami pszichológiai kínzás...
A műsor után kisebb tömegverekedés ment a kabátokért a ruhatárnál. Itt lett volna lehetőségem magamhoz ölelni a tömegben, hozzáérni, de tudatosan tartottam a távolságot.
Kijöttünk, majd kerestünk egy kajáldát hol megvacsiztunk, majd mivel még volt kis időnk, beszélgettünk, sztorizgattunk. Ő az öccséről, én a húgomról, ő a saját élményeiről, én az enyémekről, de valahol mindig felbukkant vagy egy közös szemlélet, vagy egy hasonló emlék...
Lassan eljött az idő, így elindultunk. Egy darabig elkísértem. Itt mikor elváltunk ismét lett volna lehetőség egy romantikus csókra. Nem csókoltam meg. Talán emiatt lett kicsit fura és vicces a szituáció. Kicsit elviccelődtünk, majd ki-ki a maga útján távozott...
A busz lassan beért. A nagykanyarból, mely a város határában ráfordul a felső házakra, egy pillanatra gyönyörű kilátás nyílt a szunnyadó, esti, alvó városra. A házak melyeknek néhány ablakán pislogva villogott ki a bent égő lámpák halovány fénye, most széppé varázsolták a helyet, mely a nappali fényes órákban kopottas bányászváros idősödő, halványuló emlékét zárja magába.
Leszállva a buszról hazasétáltam. Pár ember indult velem, de ők hozzám hasonlóan rohantak fel a dombra, haza. Én most inkább csak cammogtam. Gondolataim a tegnap estén és a jövőn jártak...
Mi fog ezután történni velünk? Ezzel vége a kezdeti remélt álmoknak? Megbocsájtott nekem, vagy haragszik? Ezzel a szép beszélgetéssel zárul a történet? Valaha meg fogom tudni bocsájtani magamnak a viselkedésem a decemberi Lánnyal?
Ezeken a dolgokon töprengtem. Ezek a kérdések folytak át újra és újra a tompuló és fáradt gondolataim között, de válaszok nélkül hagyva tépődő lelkem. Talán még nincs itt az idő, talán még korai, s költői a válasz...
"Tévedéseink elől nem menekülhetünk, mert önmagunkat mindenhová magunkkal visszük."
Tatiosz