2014. május 19.
Nem tudom, mit mondhatnék, csak ismét keresem a szavakat. Keresem, de nem találom, valójában hogy is találhatnám, hisz ezeket a dolgokat nem lehet szavakba önteni. Érzések, lelki dolgok, olyanok melyeket eddig így, ilyen mélyen nem éreztem, nem ismertem. Régen csak nevettem a szerelmen, mosolyt csalt az arcomra, s soha nem vettem komolyan, mert nem tudtam mi az.
Most sem tudom, nem ismerem, csak az a biztos, hogy hiányzol... Hiányzik az a pár pillanat mikor melletted voltam. Az a pár óra mikor láthattam a mosolyod. Lehet elcsépelt dolog, de nekem sokat jelent. Komor lelkembe mindig örömöt és fényt hozott, és bárcsak...
A többin csak merengek. Merengek azon, hogy mi lett volna... Mi lett volna, ha magamhoz ölellek, átkarollak, s megcsókollak. Már elfeledted a kívánságod, de én az enyémre emlékszem, s emlékezni is fogok. Nem feledhetem, hisz egy versben is leírtam.. Csak egy csók... Nekem nem kell más, nem vágyom semmi egyébre, csak rád. Rózsahölgynek nevezlek, s talán lehet ez is elcsépelt, de számomra ilyen voltál. Elkápráztatsz, majd mikor megérintenélek, megszúrsz, de tudjuk, nincs rózsa tövis nélkül. Ahogy telik az idő kezdem úgy érezni, számomra Te ennél több vagy. Nem csak egy egyszerű rózsa, melyből temérdek virágzik egész évben. Ha Te virág volnál... , biztos nem rózsa volnál.
Különleges vagy, s egyszeri, nincs még egy olyan, mint Te. Hogy mitől vagy ennyire különleges? Nem tudom, a választ én is csak keresem folyton-folyvást. Csak azt tudom, hogy nélküled nem találhatom meg. Szeretném tudni a választ, de az is kérdés, hogy megtalálom-e. Köt az ígéretem, mely az óta emészti szívem, de tudom, hogy akkor csak így maradhattam melletted. Ez volt az ára és én vállaltam, s most teherként cipelem. Bárcsak semmissé tehetném, bárcsak oda állhatnék eléd és elmondhatnám, mit érzek, s amit nem tudnék elmondani, megmutatnám, egy csókkal a szívem neked adnám. Arany napfényben a Kőkert teraszán, vagy alkony előtt a város felett...
De ez megint csak játék, elmém kis kalandja a fantázia tengerén. Egy álomkép, egy elvesző kis remény. Te nem vagy itt, s ez a levél melyet írok, soha nem kerül majd kezedbe... Persze elküldhetném, van ismerős, ki elvinné, de megérné? Egyszer küldtem levelet, s abban nem volt köszönet, bár akkor indulattal írtam a sorokat, most más vezeti kezeim.
Bevallom, félek is, hisz ha az érzéseimet elfogadnád, s talán viszonoznád, sajnos nem tudnék mit adni neked, mert a szívem már réges-rég a Tied...
Azt hiszem, szeretlek Nivalis...
Wilk
2014. május 19.