A spártai küzdelem
Egy férfi, egy harcos tegye meg, amit meg kell tennie...
Reggel még én se gondoltam volna, de estére eljött az ítéletidő. A hó csak zuhogott kint, miközben a szél vadul cibálta a fák ágait. Eljött az én időm...
"Csak akkor lehetsz naggyá, ha hajlandó vagy megtenni azt, ami megöl csak, hogy jobbá tegyen."
Szikla mintás nadrág, meleg katonai pulcsi, sapka, sál, kesztyű, egy katonai kabát, feszesre kötött bakancs.
Anyám őrjöngése közepette léptem ki az ajtón. Szavait eltompította az indulat, az én tettre készségem. Egy érettségi előtt álló lány mit sem törődve a fájdalommal, képes férfiasan harcba szállni céljaiért, akkor nekem, férfiként nincs jogom hisztizni, megfutamodni.
Kis bemelegítő séta, lazítás, mély lélegzet, ahogy a vesztő hely felé közeledem. Átlépve a képzeletbeli határt, egy másik világba kerülök.
Harcmező ez a hely, vad kietlen pusztaság, egy sivatag, fehér homokból. A szél vadul cikáz körülöttem, minden alkalommal visszalökne, de nem hagyom magam. Lépéseim sorra követik egymást, futok a dűnék között. A lépéseim sorra merülnek alá a hóba. A sötét kihalt utcákon egy harcos gyakorol, edz és készül...
A szél minden lökete felkorbácsolja a havat, mely pengeéles kristálya arcomnak verődve szinte felhasítja a bőrt. A levegő fagyos. Izzadok, de e fájdalom forrongó cseppjei azonnal megfagynak a levegőn, majd jegesen hullnak alá arcomról távozva. A hidegtől a ruhám teljesen merevvé válik.
Áthatol a vastag öltözéken a fagy. Húsomat dermeszti, ahogy csontomig hatol. Embertelen, de csak egy ember képes kibírni. A spártai küzdelem csak köztem és köztem zajlik. Elmém és testem harca ez. Kitartás, eltökéltség a társam. Néha megingok. Feladnám, hisz megint itt a domb. Múltkor lazán felfutottam, de most egy hegynek tűnik. Minden lépés egyre nehezebb, hisz a talpam beleragad a hóba. Légzésem egyre zihálóbb, lassan kezd szétesni a ritmus.
Az orromig se látok, mindent eltakar e fehér hulló lepel. Utcai lámpák szétszórt sárgás fénye, csak pár lépés és itt a csúcs. Kanyarodva fordul meg az út az utolsó háztömbnél, majd zubogva visz a sötét mélységbe. Könnyedén és cikázva, néhol meg-megcsúszva, de a testem ura egyedül én vagyok.
Pár ember lapátol. Tekintetük rám szegeződik, ahogy hátra hagyom őket. Értetlenkedve lemerevednek a látványtól, de ők ezt nem érthetik meg.
Lelkem a motor, testem a gép, célom egy újabb kör. Az idő ellenem dolgozik, utamban áll. Tán istenek ellen harcolok, de most a démonoktól sem félek, most nincs is mitől. Lelkem forr, testem tűzben ég, edződik a test és kovácsolódik a lélek, meghal mindaz mi gyenge, teret nyer minden mi erős, így válik a fiú bajnokká, ahogy lassan az utolsó kör is elfogy.
Végül nincs dicső himnusz, nincs, tábor mely nevem zengené, ez nem volt más, csak egy ismeretlen csata, egy ismeretlen harcos. Ki mindenről tud, ki mindenről számot adhat, az csak ő, csak ő maga.