A ködös fagy dala
2014.11.25 12:17
A mai nap is borús az idő. Ősz végi kép az, melyet a város mutat. Hidegen fújja lobonc hajam a szél, a levegőben megfagyó köd pedig vállam verve hullik reám. Reszket belül a lelkem ezen a reggelen, s a megkeményedett bőrkabátom egyre nehezebb, ahogy már sokadszorra mászom meg a dombot, melyen a suli található...
Megint eluralkodik rajtam egy félelem. A jövő olyan ködös, mint a mostani időjárás. Nem látom az út következő állomását. Apum hirtelen halála a mai napig bánatba burkol, mikor eszembe jut az a pár nap eseménye, s a rokonok lenéző tekintete a mai napig riaszt, mikor az utcán el kerülnek. Megsértve érzik magukat, mert követeltem azt, ami engem illet.
Valahogy nem találom a helyem. Az iskolai tervezési tanszék lenéző tekintetei között bújkálok, s mikor haza érek, olyan üres, olyan hideg minden. Már bizonyára megőrültem volna, de egyedüli támaszom Orchidea. S a vele töltött percek, az a kis idő, mit vele töltök, olyan mintha kiszakadnék kicsit, és elkerülnék egy olyan helyre, ahol megszűnik minden baj. Ölelése mindig új erőt ad, s emlékeztet, hogy a suli vége itt egy karnyújtásnyira és ő vár rám. Mennék is szívesen, akár most is, de még ide vagyok kötve. Kék szemei mélyébe tekintve, az esti gyertyafényben mindig szép álmok jönnek szemeimre, s mikor egyedül alszom, a hideg szoba szomorú levegőjében sose pihenek eleget, akkor ezernyi kép zaklat belül.
Közeleg a december, a maga ünnepélyes hangulatával, s nem várom. Nem hiányoznak az ünnepek. Valami elveszett tavaj, nem tudom mi, de az sem erősít, hogy pár napig távol kell lennem Orchideától. Elutazik, s ha valami öröm lett volna az ünnepben, az ezzel el is veszik.
Kesergés, keserűség, kerülném őket, de mikor tovább lépnék valami visszaránt és úgy hullnak reám, mint a ma reggeli fagyott vízcseppek...
A ködös fagy dala
Fagyos cseppként hull a köd
Lelkemet a földre lököd.
Hideg szellő simít végig,
Testem legbelül vérzik.
Tűz nem gyúl e éjen,
Farkaslényem remegve féljen.
S megkísért a sors
Ettől minden oly torz.
Elfeledik léptem
Az idő csak csurog tétlen,
S eltűnik az éjben
Minden, miért régen éltem.
De elkísér egy szelíd láng,
Olyan mintha álmodnánk.
Messze még az alkony,
mikor az árny meghaljon.
Távol már az otthon
Ezen a tájon nincs oltalom.
Elfeledett léptek,
Lábnyomát fedi a létnek.
S hideg cseppként hull az álnok
Szívbe marva jeges átok.
Szomorú dalt dúdol a szél,
Koszlott lélek eltévedtél?
Lelkemet a földre lököd.
Hideg szellő simít végig,
Testem legbelül vérzik.
Tűz nem gyúl e éjen,
Farkaslényem remegve féljen.
S megkísért a sors
Ettől minden oly torz.
Elfeledik léptem
Az idő csak csurog tétlen,
S eltűnik az éjben
Minden, miért régen éltem.
De elkísér egy szelíd láng,
Olyan mintha álmodnánk.
Messze még az alkony,
mikor az árny meghaljon.
Távol már az otthon
Ezen a tájon nincs oltalom.
Elfeledett léptek,
Lábnyomát fedi a létnek.
S hideg cseppként hull az álnok
Szívbe marva jeges átok.
Szomorú dalt dúdol a szél,
Koszlott lélek eltévedtél?
Wilk